Aki a magyar labdarúgás legsikeresebb időszakában a világ legkiválóbb jobbfedezetének számított, az Önnek történetesen az édesapja volt. Milyennek látta őt?

– Jó embert ismertem meg az édesapámban. Csendes, visszahúzódó jellem volt, s noha nem voltam zajos gyerek, soha nem fegyelmezett, nem emelte fel a hangját, mégis méltóságot, erőt sugárzott, aminek köszönhetően mérhetetlen tiszteletet éreztem iránta, és nagyon szerettem őt. Kisgyermekként sokszor aludtam a mellkasán. Lógott a fejünk felett a táskarádió, hallgattuk a híreket, s összebújva pihentünk. „Jó napot, Bozsik úr!” vagy „Szervusz, Cucukám!” – ha betértünk a pékségbe vagy a henteshez, így köszöntötték az emberek. Másokon is éreztem ezt a szeretettel rokon tiszteletet, ami belém ivódott, miközben persze közöttünk mégiscsak apa-fiú kapcsolat volt.

Mikor tudatosult Önben, hogy az édesapja világklasszis futballista volt, akit nem csupán idehaza, de szerte a világban csodáltak?

– A felé irányuló tisztelet jelezte számomra, hogy az édesapám volt valaki, de az, mekkora súlya volt annak, amit az Aranycsapat elért, csak nagyon későn tudatosult bennem – negyvenéves lehettem akkoriban. Tudtam, hogy apu olimpiai bajnok volt, s hogy világbajnoki döntőt játszott, de mindez számomra természetesnek tűnt. Ám egyszer a kezembe került egy könyv, Rózsaligeti László A nagy Honvéd című munkája, amely kiemelten foglalkozik a ’56-os dél-amerikai túrával is. Ebben a részben olvastam, hogy amikor a csapat leszállt a Rio de Janeiró-i reptéren, harminc-negyvenezer ember várta a játékosokat. Ez a mondat ütött meg, s ráébresztett arra, hogy az akkori futballvilág Ronaldói, Messijei, Xabijai, Iniestái, nagyjai ők voltak. Bár a nevek, Puskás, Bozsik, Grosics ott voltak, nem a klasszikus Aranycsapat, hanem egy szedett-vetett válogatott utazott az akkori brazil fővárosba, ám sztárokként ünnepelték a magyar labdarúgókat egy másik földrészen is. Abban a pillanatban minden letisztult bennem. Az ötvenes évek magyar válogatottja végigverte Európát, Dél-Amerikát, az egész világot. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a világbajnoki döntőt sem ők veszítették el, hanem az a Jóisten furcsa igazságtalansága volt, amit a mai napig nehéz feldolgozni, elfogadni. Azok az eredmények, amelyeket Puskásék elértek, pontosan annyit érnek, mintha ma születnének. Megkockáztatom: nem nagyon lesz a futballtörténetben még csapat, amelyik olyan hat évet és eredményeket tud felmutatni, mint az Aranycsapat.

Az M4 Sport szakértőjeként folyamatosan mérkőzéseket, játékosokat elemez. Boncolgatta már az édesapja játékát?

– Nehéz összevetni az egyes korszakok futballstílusát, de ami egyértelműen kitűnik az Aranycsapat játékából, az a labdához fűződő különleges viszony, a játékosok technikai tudása. Édesapám játékából, mozgásából pedig világosan látszik a gondolkodó futballista archetípusa. Olvastam is olyan kritikát, amely megjegyzi, hogy mindig egy gondolattal előrébb járt, mint az ellenfelek vagy akár a játékostársak. Kiválóan helyezkedett, jól olvasta a játékot, használta az eszét – ez emelte ki a kortársai közül, méghozzá nem csupán itthon, de az egész világon. Mások is leszögezték, hogy az akkori labdarúgás kimagaslóan legjobb mélységi szervezője vagy támadó középpályása volt.

A labdarúgás szeretete a családban maradt, az Ön élete is a futball szolgálatában telik. Mi mindent tanult az édesapájától?

– A gyermekkori otthonunk kertjében volt egy zöld terület, ahol két kapu állt egymással szemben, sem nem kézilabda-, sem nem focikapu, hanem valahol a kettő között. A szomszédunkban lakott egy fiú, aki hozzám hasonlóan imádott focizni – órákon keresztül csak kapura rúgtunk. Amikor apu hazaért, belenézett a játékunkba, majd este a vacsoránál ellátott apróbb tanácsokkal: „Figyelj, fiam, így lépj a labda mellé, feszítsd meg a lábfejed, fordíts ki a csípőd!” Amikor 16 évesen igazolt játékos lettem, eljött néhány nagypályás meccsemre, s főként a játékaktivitásomat kifogásolta. „Többet kérd a labdát, többet menj a labda felé” – javasolta. Kamaszként hullámzott a teljesítményem: volt, hogy bele tudtam feledkezni a játékba, és volt, hogy szorongtam. Ám az egyik meccsen győztes gólt fejeltem, s attól kezdve el tudtam engedni a megfelelési kényszert. Attól a pillanattól fogva igazán élveztem a játékot, még az sem érdekelt, ha a szurkolók bekiabálnak, hogy „apád cipőfűzőjét se kötheted be”. Ő soha nem helyezett rám nyomást, nem erőltette a labdarúgást, mert tudta jól, hogy az élsport milyen áldozatokkal jár. Ám engem az égadta világon semmi más nem érdekelt, csak a futball. Hiába taníttatott édesanyám még zongorázni is. A futball szeretete egyértelműen édesapámtól jön. Ha odakint nem tudtam rúgni a bőrt, akkor odabent gombfociztam.

Ön szerint miben áll a labdarúgás varázsa?

– Amikor ott állok a pálya szélén a telt házas Puskás Arénában, hatvanezer ember morajlik körülöttem, s felhangzik a Himnusz, annak olyan hangulata van, amit nehéz körülírni. Gyermekkoromból is vannak hasonló élményeim. Mindig ott voltunk apuval a Népstadionban rendezett kettős rangadókon, a négy nagy klubcsapat, a Fradi, az Újpest, a Honvéd, a Vasas összecsapásain. Szinte felfoghatatlan, hogy hatvan-hetven-nyolcvanezer ember volt kint. Könyörögtem apunak, hadd menjek egyszer a Fradi-táborba, mert ott micsoda hangulat lehet, de azt mondta: „Oda nem mész, fiam, mert jöhetnek a rendőrök.” Nem igazán értettem... Amikor lementem a grundra, elképzeltem, hogy Nyilasi vagyok, meg Törőcsik. Csináltam egy cselt lazán, szétesve, mint Törő, és boldog voltam. Megfogott a játék hangulata, s idővel tudatosult bennem, hogy mekkora közösségformáló erővel bír a futball, a sport, s milyen hatása van a nemzeti öntudatra.

Mi az, amit továbbvisz az édesapja örökségéből?

– Igyekszem szerényen viselni a nevet, amelyet édesapám emelt fel. Szeretnék méltó lenni a Bozsik névhez. Futballistaként nyomasztottak az elvárások, amelyeket miatta rám helyeztek, s olykor úgy éreztem, nem vagyok érdemes arra, hogy viseljem apám vezetéknevét. Ugyanakkor edzőként talán én is hozzá tudtam tenni valamit a Bozsik-örökséghez a Zalaegerszeggel nyert bajnoki címmel, a Manchester United legyőzésével a BL-selejtezőben és a Vasassal nyert bajnoki bronzéremmel. Edzőként sem az motivált, hogy az apám fölé nőjek. Sportszakmailag soha nem akartam felülmúlni őt, vagy akár a közelébe jutni, hanem mindig az volt a legfőbb célom, hogy emberként méltó legyek a nevéhez.

Bozsik Péter és lánya, Anna Bozsik József mellszobránál a Pancho Arénában

Bozsik József életútja

Bozsik József 1925. november 28-án, Kispesten látta meg a napvilágot. A kispesti futballpálya közelségében helyezkedett el az a szerény városi telep, ahol családjával élt. A szomszédban laktak Purczeldék, avagy Puskásék, s Bozsik „Cucu”, ahogy a nagymamája, majd a játékostársak és a szurkolók becézték, Öcsi személyében rögvest pajtásra lelt. A fiúk nap mint nap órák hosszat kergették a rongylabdát a kispesti grundon, tehetségük már korán megmutatkozott, így Bozsik József 1936-ban, 11 évesen be is került a Kispesti AC kölyökcsapatába, 1943-ban, 18 évesen pedig bemutatkozhatott az első osztályban, a felnőttek között.

Cucu jobbösszekötőként tizenkilenc évig, egész pályafutása során az 1949-től Budapesti Honvéd néven szereplő, a válogatott gerincét alkotó együttes szolgálatában állt, amely az 1950-es évek első felében a világ egyik legjobb klubcsapatának számított. 1943 és 1962 között 447 mérkőzésen lépett pályára, 33 gólt szerzett, és csapatával – akárcsak Puskás – ötször (1949/1950-ben, 1950 őszén, 1952-ben, 1954-ben és 1955-ben) nyerte meg a bajnokságot. 1956-ban ő is részt vett a Honvéd nem engedélyezett dél-amerikai túráján. Hazatért, de 1957-ben megfosztották katonai rendfokozatától és kitüntetéseitől. 1959-ben a piros-feketékkel az MTK ellen megnyerte a Közép-európai Kupát.

Bozsik, aki korának legkiválóbb jobbfedezete volt, a magyar válogatottban is nagyot alkotott. 1947. augusztus 17-én, az Üllői úton, a Bulgária ellen 9–0-ra megnyert Balkán-kupa-mérkőzésen debütált a nemzeti csapatban, amely ebben az évben el is hódította a Balkán-kupát. 101-szer lépett pályára a címeres mezben, „nemzeti fellépésein” tizenegyszer talált a kapuba. A válogatottbeli első gólját 1948. szeptember 19-én Varsóban a lengyelek elleni 6–2-es magyar győzelemmel végződött Balkán-kupa-csoportmeccsen szerezte. A legendás Aranycsapat tagjaként 1952-ben (abban az esztendőben, amelyben az év játékosává választották) olimpiai bajnok lett, 1953-ban megnyerte az Európa-kupát, 1953. november 25-én játszott és emlékezetes gólt lőtt az évszázad mérkőzéseként emlegetett londoni 6:3-as diadalon a Wembley-ben, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes lett. 1958-ban szerepelt a svédországi vb-n is.

1962. április 18-án a Népstadionban az Uruguay elleni barátságos mérkőzésen búcsúzott a nemzeti csapattól, s ekkor ünnepelték a 100. válogatottságát – csupán 22 évvel a halála után vált nyilvánvalóvá, hogy 101-szeres válogatott volt. Elsőként Bozsik József érte el a százszoros magyar válogatottságot. Az 1–1-es döntetlennel zárult találkozón a dél-amerikaiak vezettek, ám a 65. percben Cucu egyenlített – ez volt az utolsó találata piros-fehér-zöldben. Visszavonulása után a Honvéd szakosztályvezetője, majd 1966-ban és 1967-ben az edzője lett, 1974-ben egyetlen mérkőzésen szövetségi kapitányként a magyar válogatottat is irányította, de romló egészségi állapota miatt hosszú távon nem tudta vállalni a feladatot. Bozsik József 52 évesen, 1978. május 31-én hunyt el a fővárosban.

Bozsik József relikviáit a Puskás Intézet őrzi és gondozza. A legendás labdarúgó ereklyéi a centenárium idején a Kispesti Futball Házban rendezett időszaki kiállítás keretében egészen 2026. június 30-áig megtekinthetők.