Elég korán kiderült, hogy a labda és én szoros kapcsolatban vagyunk egymással; amikor valamilyen ajándékot kérhettem, mindig vagy labda, vagy focicsuka volt a kívánságom. A futball mellett az MTK igazolt sakkozója voltam, és versenyszerűen kézilabdáztam, valamint asztaliteniszeztem is. Ami a futballt illeti, sajnos annak idején nem kerültem be egy jó utánpótlásműhelybe vagy egy akadémiára, így nem kaptam olyan képzést, amely lehetővé tette volna, hogy magasabb szinten futballozzak, nem volt arra reális esélyem, hogy első osztályú játékos legyek. Bár ez az álmom meghiúsult, de jelenleg is aktív labdarúgó vagyok, a Gárdonyi VSC színeiben lövöm a gólokat – indítja a beszélgetést a szemtelenül fiatal, mindössze huszonöt éves edző.

Említetted, hogy tíz-tizenegy éves korodban nem kaptad meg a kellő képzést. Ebből az indíttatásból választottad ezt a hivatást?

Valóban, szeretném megadni a játékosaimnak, amit én nem kaptam meg annak idején. Ezeket az éveket „arany tanulókornak” is nevezzük, ebben az időszakban nagyon fontos, hogy a gyerekek minden technikai elemet elsajátítsanak, és ezek úgynevezett dinamikus sztereotípiává válhassanak. Úgy gondolom, a legfontosabb feladatom az, hogy a gyerekek egyéni képességeit a lehető legmagasabb szintre fejlesszem – akár még a csapatjáték rovására is. Épp ezért az edzéseken óriási hangsúlyt kap az egyéni képességfejlesztés, hogy a jó adottságokat képességgé, majd készséggé fejlesszük. Ha mindezt elmulasztjuk, utána már nagyon nehéz fejleszteni ezeket, inkább csak korrigálni, lyukakat tömködni lehet.

Milyen speciális célok, módszerek, stratégiák vannak ennek a korosztálynak a felkészítésénél?

Az a hitvallásom, hogy egy nyelvet is annál jobban beszélsz, minél nagyobb a szókincsed, és így van ez a futballal is – minél nagyobb a technikai repertoárod, annál nagyobb az esélyed, hogy felülkerekedj az ellenfeleden. Ezért nagyon fontos, hogy minél több egy az egy elleni párharcot nyerj meg, amihez a technikai képzettség elengedhetetlen. A lényeg, hogy olyan kreatív játékot tudj bemutatni, amellyel nem neked kell alkalmazkodnod az ellenfélhez, hanem te vagy lépéselőnyben. Az a célunk, hogy az akadémiai korosztályokban az edzők olyan játékosokat kapjanak, akikhez bátran lehet nyúlni, mert már készség szintjén tudják, mindazt, amit mi végigiskoláztunk velük. Sokan gondolják, hogy már ebben korban is mindig nyerni kell, és csapatot kell építeni. Nos, ez a szemlélet okozza azt, hogy aztán az U16-os, U17-es, U19-es edzők délelőttönként mást sem csinálnak, mint egyéni képzést tartanak a játékosaiknak, azért, mert öt-hat-hét évvel azelőtt a pre-akadémiai képzésben az eredménykényszer miatt súlyos deficitet szedtek össze.

Ezek szerint ebben a korban a jó értelemben vett egoizmusra kell és lehet is építeni?

Igen. Nagyon sokszor hallom azt, hogy az ilyen korú srácokat „passzoltatni” akarják, hogy jó legyen a csapatjáték, és gyakorolják a labdatartást. Később ez is fontos persze, de ha nem hagyjuk őket kibontakozni, akkor nem lesznek egyéniségek, nem lesz olyan, hogy ide jön egy játékos-megfigyelő, és rábök egy futballistára és azt mondja: nekem ő kell. Ez egyértelműen oda vezethető vissza, hogy ebben a korosztályban sok klubnál nem kap elég hangsúlyt az egyéni képzés.

Az eddig elmondottak alapján nem véletlen, hogy Szalai László megkeresett…

Egyáltalán nem, ugyanis ezelőtt is dolgoztunk már együtt. Laci annak idején látta bennem az ambíciót, az égető vágyat, hogy jó labdarúgóedző legyek, s nagyszerű mentornak bizonyult, rendkívül hálás vagyok neki, hogy edzőként nem kallódtam el. Hatalmas élmény volt, hogy önkéntesként részt tudtam venni a Szalai-féle edzőképzésben, s amit akkor a C- és B-licences tanfolyamokon elméletben megtanultam, most a gyakorlatban is kamatoztathatom. Úgy gondolom, a testnevelési egyetemen végezve, spanyol felső- és angol középfokú nyelvvizsgával és fiatal korom ellenére már hétéves edzői tapasztalattal a hátam mögött elérhetem azt, ami játékosként nem sikerült, azaz a legjobbak közé kerülni.

Mit is jelent ez pontosan?

A célom egyelőre az, hogy tizenöt-húsz év alatt olyan tudásra tegyek szert, amelyet a magyar futball szolgálatába tudok állítani. Később valóban szeretnék felnőtt csapat trénere lenni, de nincs mese, előtte végig kell járnom a szamárlétrát, ugyanis véleményem szerint a tanulási fázisokat nem szabad átugrani, és meg kell találnom azt a feladatkört a stábon belül, amelyben a szakterületem legjobbja lehetek. Ilyen szempontból is úgy érzem, jó úton járok, és a legjobb helyen vagyok ahhoz, hogy idővel szorgos inasból mesterré váljak.