– Még manapság sem teljesen szokványos, hogy egy kislány a baba helyett a labdát választja. Honnan jött nálad a labdarúgás szeretete, illetve mikor vált számodra nyilvánvalóvá, hogy futballista leszel?

– Nagyjából már három-négyéves koromban… Édesapám, Halászi Ferenc, edző, és már akkor is ezzel foglalkozott, amikor a világra jöttem. A bátyám, Dániel, aki négy évvel idősebb nálam, szintén futballozott, így gyakorlatilag „a pályára születtem”. Senki nem erőltette, hogy focizzam, sőt, anyukám eleinte inkább féltett, de talán nem túlzás, hogy egy idő elteltével apukámmal együtt ők lettek a legnagyobb rajongóim. Anyu a mai napig megemlíti: kár, hogy nem focizom még mindig, hiszen úgy szeretett nézni… A saját döntésem volt, hogy edzésre járjak, a Tatai úti BVSC-pályán töltöttük a délutánjainkat, ott szerettem bele ebbe a sportágba. Bár egy ideig teniszeztem és kézilabdáztam is, eltökélt szándékom volt, hogy futballista leszek. A tinédzserkorban sokan lemorzsolódnak, de nekem mindig a foci volt az első, a bulik helyett is inkább a meccseket választottam. Aztán jöttek az utánpótlás-válogatott meghívók, és az egész még komolyabb szintre emelkedett.

– Ezek szerint otthon a szobád a falát a fiúbandák poszterei helyett a futballisták képei díszítették?

– Pontosan.

– Ki kapta a díszhelyet?

– Roberto Carlos – elég régóta Real Madrid-szurkoló vagyok. Persze az érmek és a kupák is elég hangsúlyos szerepet kaptak a szobadekorációban…

– Tudod még, hány van belőlük?

– Van egy pár, úgy nagyjából százhúsz – már rég számoltam. Most is az egykori gyerekszobámban vannak – amikor hazamegyek, jólesik végignézni rajtuk, és ha új vendégek vannak a szüleimnél, mindig bevezetik őket oda, és megmutatják a kollekciómat, úgyhogy ők is büszkék a pályafutásomra. Van egy másik sarok is, ahol az edzőként szerzett érmeket tartom, szerencsére ott is elég szépen gyűlnek a dolgok.

– Utóbbiak közt lesz NB I-es érem is?

– Remélem, hiszen az a cél.

– Ha valamit a fejedbe veszel, azt tűzzel-vassal keresztülviszed?

– Igen, főleg fiatalabb koromban voltam nagyon akaratos, de azért még most is jellemző rám.

– Ezt jelenlegi tanítványaid is érzékelik?

– Erről leginkább őket kellene megkérdezni, de szerintem igen.

– Mikor vetődött fel először benned, hogy edző leszel?

– Úgy emlészem, nagyjából tizennyolc éves koromban. Apukámnak Csepelen van egy focisulija, ott kezdtem el megismerkedni a szakmával. A bátyám is édesapám nyomdokaiba lépett, belőle is edző lett, először neki segítettem be heti kétszer, onnantól kezdve az edzés, illetve az edzések tartása folyamatosan kitöltötte a napjaimat. Akkoriban még a futball-pályafutásom volt az első, a trénerkedés csak a második, de egy idő után megfordultak az arányok.

– Most már a legmagasabb képesítésért tanulsz. Hány pro-licences női edző van Magyarországon?

– Kettő. A Fradi edzőjével, Vágó Fannyval egyszerre végzünk, úgyhogy hamarosan már négyre emelkedhet ez a szám. Európai szinten sincs túl sok pro-licences szakember, s mivel még fiatal vagyok, úgy vélem, remek dolog, hogy minden bizonnyal már az idén közéjük fogok tartozni.

– Hogyan kerültél hozzánk, a Puskás Akadémiára?

– 2016 őszén kerestek meg Liszkai Dezsőék azzal, hogy a női focit építsük fel a klubnál – gyakorlatilag a semmiből. Nagyon tetszett az általuk felvázolt koncepció, és a következő januárban kerültem ide azzal a szándékkal, hogy közösen valami nagyot alkossunk – azóta folyamatosan haladunk előre.

– Való igaz, hiszen hamar NB II-es lett az első csapat, és ott sem „vacakolt” túl sokat. Meglett a feljutás az első osztályba, aztán a biztos bennmaradás, s jelenleg immár a negyedik helyen állnak a lányok. Előbb-utóbb a bajnoki cím kerül célkeresztbe?

– A középtávú célunk valóban az első hely, és tény, hogy eddig elég nagy léptekkel haladtunk. Az elején még pár kislány szaladgált a pályán, most pedig negyedikek vagyunk, úgy, hogy a csapat magját a saját nevelésű játékosaink alkotják. Hatalmas fejlődésen mentünk keresztül, amely egyelőre töretlen. Most már utánpótlás- és felnőttválogatott játékosaink vannak, illetve egyre több az edzőnk is a női szakágban. Szóval elég jól állunk, de természetesen még mindig van hová fejlődnünk. Azon vagyunk, hogy elérjük az említett célt, de még rengeteg mindent kell tennünk érte.

– Ha már kiemelted a saját nevelésű játékosok szerepeltetését: a női futballban általában véve sokkal kevesebb a légiós, mint a férfiaknál. Ilyen szempontból könnyebb dolgotok van a magyar tehetségek beépítésnél?

– Mindenképp könnyebb felhozni az utánpótláskorú játékosokat az első csapathoz, ez azért is van, mert a lányok kicsit hamarabb beérnek, így hamarabb lesznek bevethetők. Nyilván az együttes célja és a tehetséges lányok száma is befolyásolja az NB I-es csapat összetételét; szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy olyan minőségi fiataljaink vannak, aki nagyon hamar megugrották mind az NB II-es, mind az első osztályú szintet, és a második első osztályú szezonunkban meghatározó játékosokká tudtak válni. Persze a legtehetségesebb lányokkal is óvatosan kellett bánni, fokozatosan kapták az edzésterhelést és a játékperceket is, az elején nem ugyanazt csinálták, mint a felnőttkorú játékosok. Volt, hogy külön kint kellett maradni velük a pályán, illetve a kondiprogramra is nagyon oda kellett figyelnünk. Most már jó „öregek”: tizennyolc év körül vannak, fizikailag bátrabban terhelhetők, de még mindig kiemelten foglalkozunk velük, és a mentális felkészítésre is nagyon odafigyelünk. Persze azért nem hanyagoljuk el a felnőtteket sem…

– Pontosan a munkádba fektetett rengeteg energia okán kérdezem: nem zavar, hogy nagyon sokan még mindig amolyan „szegény rokonként” tekintenek a női labdarúgásra?

– Régebben borzalmasan zavaró volt, főleg, amikor én is aktív futballista voltam, akkor sokkal jellemzőbbek voltak az ilyen vélekedések. Mostanra azért ez a hozzáállás kezd egy kicsit eltűnni, de valóban, még mindig vannak olyanok, akik nem vesznek komolyan minket. Ám például a Bajnokok Ligájában több tízezren vannak kint a meccseken, úgyhogy szépen alakulnak a dolgok. Türelmesek vagyunk, és nálunk az akadémián jól kezelik a női szakágat, megbecsülnek minket, sem az edzőktől, sem a játékosoktól nem hallunk lekezelő megjegyzéséket. Labdarúgóink ugyanolyan keményen dolgoznak, mint a fiúk, megérdemlik az elismerést. Nyilván a nagyobb elfogadottsághoz, illetve érdeklődéshez kellenek a válogatott sikerek is, remélem, a közeljövőben ezek is „megérkeznek”.

– Melyek a céljaid az elkövetkezendő pár évben? A szakma legnagyobb presztízsű posztjának legtöbben a válogatott irányítását tartják…

– Egyelőre kizárólag az akadémiában gondolkozom, szeretnék feljutni a csapattal a magyar női futball csúcsára, ezért még rengeteget kell tennem. A keret magja még mindig nagyon fiatal, az átlagéletkorunk tizenkilenc év alatt van, úgyhogy kapkodnunk nem kell. A minőségi légiósokra nálunk is szükség van, azt is meglátjuk majd, mennyit fejlődnek a mi fiataljaink, szintet tudnak-e lépni. Úgy vélem, reálisan két-három éven belül jutunk el odáig, hogy megszorongassuk a jelenleg egyeduralkodó Ferencvárost. A női bajnokságban bajnoki döntő van, a végén azon a két meccsen kell jobbnak lenni. Ami a nemzeti csapatot illeti, a jelenlegi szövetségi kapitány, Margaret Kratz nagyon jó szemléletet hozott magával, sokat beszélgetek vele. Ő is látja bennem az ambíciót, de a válogatott karrierről még nincs itt az ideje beszélni. Ugyanakkor egyszer természetesen szeretnék majd odáig eljutni, hogy Magyarország legjobbjait irányíthassam.