Öregdiák-sorozatunk következő riportalanya Czuczi Mátyás. A 33 esztendős szakember viszonylag későn kezdte a futballt, egészen a Fehérvár felnőtt keretéig jutott, játszott a másod- és harmadosztályban is, míg egy sérülés miatt idő előtt kényszerült befejezni a profi labdarúgást. Rövidesen videóelemzőként kezdett el dolgozni előbb Székesfehérváron, majd a Puskásnál, 23 esztendősen Joan Carrillo mellett tevékenykedett. A közös munka olyan sikeres volt, hogy a katalán tréner „magával vitte” őt a Hajduk Splithez, a Wisla Krakkóhoz és az AEK Larnacához is. Később a DAC-nál kapott szerződést, ahol UEFA A licence birtokában már asszisztens edzőként dolgozott Bernd Storck mellett, ezt megelőzően pedig két éven át a hazai utánpótlás-válogatottaknál is szerepet vállalt. 2021-től megfordult a DVSC-nél, a belga KAS Eupennél és a KV Kortrijknál, jelenleg pedig a Sepsi OSK asszisztens edzője.

Amikor e sorok írója először kereste őt telefonon, egyből ízelítőt kapott az ottani mindennapokból, hiszen egykori akadémistánk éppen egy medvelesről tért vissza a bálványosi hegyek közül. A Szent Anna tóhoz vezető út mentén általában teljesen megszokott látvány a medve, de megtudtuk, hogy az állatok ezúttal a szakadó eső miatt elbújtak. Matyi azt is elmondta, hogy természetesen nemcsak az ehhez hasonló kalandok miatt érzi magát remekül Erdélyben. Egykori akadémistánk immár felnőtt futballszakemberként él külhonban. Megindítónak tartja az ősmagyar közeget, mindig csodálattal tekint az ott élő magyarok becsületességére, életkedvére, a nemzet és az anyanyelv iránti szeretetére. Úgy fogalmazott: „az itteni magyarok számára hihetetlenül nagy érték az, hogy ehhez a nemzethez tartoznak.” Ezek után a szó gyorsan a labdarúgásra terelődött.

Kezdjük a klasszikus kettős kérdéssel, hogyan lettél labdarúgó és hogyan kerültél a Puskás Akadémiára?

Fóton születtem 1990-ben. A labdarúgás nem, de a sporthoz való kötődés megvolt a családi génekben, édesapám még ma is aktív úszó, nagypapámhoz pedig, újpesti fodrászként, bejáratos volt gyakorlatilag a teljes, akkoriban legendás, Törőcsik-féle futballcsapat. A kötődés tehát innen indult, első futballélményem, tízévesen, éppen egy Újpest – Ferencváros mérkőzés volt. Egyből a mély vízbe! Négyévesen a karatéval kezdtem, amit egészen tizennégy éves koromig műveltem. Szép sikereket értem el, a legbüszkébb a Világkupa-győzelmemre vagyok. A futball szeretete viszont ezidő alatt is elkísért. Volt mellettünk egy játszótér, ahova kisgyerek koromtól kezdve, napi szinten jártunk le az öcsémmel együtt focizni. Ebből a társaságból néhányan a fóti csapatban játszottak és egyszer engem is elhívtak edzésre, innen indult az egész. Először kapus akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy a mezőnyben a helyem. Egy kétéves váci kitérő után 17 évesen, hatodmagammal együtt kerültem át az akkor frissen alapított Puskás Akadémiára egy próbajátékra, ami jól sikerült és megadatott a lehetőség, hogy akadémiai játékos legyek. Érdekes részlet, hogy annak a „régi-puskásos” csapatnak volt egy komoly váci kötődésű magja. Otthon leültünk a családdal és úgy döntöttünk, hogy az a szakmaiság, amit a Puskás Akadémia és a Mezey Gyuri bácsi fémjelezte képzés adhat, nagy váltás ide, vagy oda, csak a hasznomra válhat. Ez azért volt fontos szempont, mert szerettem volna behozni a „kiesett” időt, vagyis azt, hogy viszonylag későn kezdtem el focizni. Nagy ugrás volt ez, 17 évesen elkerülni a családtól és kvázi önálló életet élve, együtt lakni az új társakkal. A régi koleszban akkortájt még csak a 18 évesnél fiatalabb akadémisták laktak. Mi egy évvel idősebbek voltunk, ezért Alcsútdobozra kerültünk, ahol két nagy, családi házban helyezték el az idősebb játékosokat.

Mennyire tudtál belesimulni az itteni, akkoriban formálódó közösségbe?

Rendkívül jól, hamar sikerült beilleszkedni, minden szempontból, a szezon végén már be is mutatkozhattam a felnőtt csapatban. Úgy alakult, hogy az egyik meccsen éppen kint voltak a szakmai vezetők, Mezey Gyuri bácsi, Varga Pista bá, és a lefújás után odahívtak magukhoz engem és Kovács Tomit. Elmondták, hogy a következő idényben a Videoton első csapatával kezdhetjük el a felkészülést. Akkoriban a fehérvári és az itteni csapat még fúzióban működött egymással. Szívesen maradtam volna a Puskásnál, nagyon megszerettem az akadémiát, de az új kihívás is érdekelt, így hát belevágtam.

21 éves koromig tartott a legaktívabb időszak labdarúgóként, előbb a Vasashoz, majd Diósdra kerültem, aztán egy sérülés akasztotta meg a pályafutásomat. Minden akadály jó valamire, ez a sérülés egyben lehetőséget is adott nekem arra, hogy egy lépést hátralépve elgondolkozzak a jövőmön.

Hogyan kezdted el építeni a szakmai karrieredet?

Először azon gondolkodtam, hogy biztos, ami biztos, a futballon kívül is meg kell tudnom állni a helyem. Beiratkoztam egy képzésre, eltelt egy év, és akkor egy Gondviselés-szerű dolog történt. A Videoton első csapata éppen játékos-megfigyelőt keresett. Egyik legjobb barátommal, Papp Bencével együtt megpályáztuk az állást. Több szűrőn is átmentünk, számos elemzést készítettünk és végül megkaptuk az állást. A munkánk során az NB II-t, az NB I-et, valamint a külföldi piacokat is kellett figyelnünk. Nagy élmény volt számomra a közös munka Joan Carrillo-val, rengeteget tanultam tőle, nemcsak Magyarországon, hanem később, a külföldi munkáim során is.

Találkozol még a régi, Puskás-beli társakkal?

Hogyne, Kovács Tomival és Papp Bencével azóta is nagyon jóban vagyunk, már-már rokoninak mondható a kötelék, ami köztünk van. De a többiekkel is tartjuk a kapcsolatot. Nagyszerű kezdeményezésnek tartom az Öregdiák Központot, hiszen sokunk számára ez az egyetlen lehetőség, vagy kapcsolódási pont az egykori nevelő intézményünkkel. Nagyon szeretek részt venni a központ által szervezett összetartásokon, az Öregdiák Kupán, ezek mind olyan események, amelyek mentálisan is hihetetlenül feldobják az embert. A családomat is szívesen hozom ezekre a találkozókra, hadd érezzék át ők is ezt a különös atmoszférát. Mindig mindenki örül a másiknak, őszintén, egymás szemébe nézve meg tudjuk beszélni az élet nagy dolgait, erre az életünk során mindig tudunk majd támaszkodni.

Mit jelent számodra a Puskás Akadémia?

Igazodási pontot, barátokat, remek edzőket és nevelőket, igazából nagyrészt a Puskásnak is köszönhetem, hogy azzá váltam, ami vagyok. Az akadémia egyik jelmondata, hogy „embereket nevelünk”, szerintem hatványozottan igaz és működik, nem csak egy szóvirág. Amikor Belgiumban dolgoztam, egyszer szóba került ez az üzenet és az ottani szakemberek is rácsodálkoztak arra, hogy mennyire jól eltalált ez a fajta nevelési irány. Ezért az útravalóért különösen hálás vagyok az intézménynek. Mindig, minden élethelyzetben őszinte ember tudtam maradni. Az itt kapott dolgok hozzásegítettek ahhoz, hogy az adott szituációtól függetlenül mindig egyenes gerinccel tudjam megállni a helyem az életben.