Az összes világvallás határozottan állítja, hogy a halál nem egy végleges állapot, hanem valaminek a kezdete. Az ősi keresztény tanításban még egy ennél is pontosabb, reménykeltőbb kép rajzolódik ki a halál utáni élettel kapcsolatban: Az ember test szerint való feltámadása az Utolsó Ítélet Napján. Nehezen képzelhető el ez a dolog, de sokak szerint a világegyetem keletkezéséhez, méreteihez, a folyamatosan táguló univerzum felfogásához, értelmezéséhez sem kell kisebb képzelőerő, mégsem vonjuk kétségbe annak létezését, szinte látjuk magunk előtt az egész "rendszert". 

Ha az egyén életét és érzelmeit tekintjük, bizony felfoghatatlan fájdalmat jelent egy-egy rokon, családtag elvesztése, de a veszteségnek az érzete idővel enyhül, átalakul, és a halottainkra való folyamatos emlékezésben feloldódik, megnyugvássá válik, ahol valóban érezhetjük elhunyt szeretteink folyamatos jelenlétét. Kányádi Sándor így fogalmaz: A legárvább, akinek még halottai sincsenek, bora ecet, könnye torma, gyertyájának is csak korma, álldogálhat egymagában, kezében egy szál virággal. Álljon itt még néhány reménykeltő idézet híres emberektől. Emlékezzünk együtt elhunyt szeretteinkre!

"Halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó." (Böjte Csaba testvér)

"Halottak napja - a békességé. Az élőké. Hiszen azok, akik ha le is hunyták szemüket, de szeretetünkben megmaradtak - nem haltak meg. Bennünk élnek tovább." (Fodor Sándor)

"A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek." (Ady Endre)

"A halottak láthatatlanok ugyan, de azért jelen vannak." (Szent Ágoston)

„Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen. Én feltámasztom az utolsó napon.” (János evangéiuma 6, 40).