Dorogtól Tatabányáig

Grosics Gyula 1926. február 4-én, Dorogon látta meg a napvilágot, s 1939-ben, 13 évesen, a Dorogi AC, a későbbi Dorogi Bányász csapatában kezdte pályafutását. Köszönhetően annak, hogy a focipálya az iskola és az otthonuk közé esett, hamar kapcsolatba került a labdával, ráadásul édesapja a Dorog szurkolójaként gyakran vitte magával a fiát az első csapat hazai mérkőzéseire. A kis Grosics rendszeresen játszott az iskolai futballcsapatban, ahol mindig a kapuba állították. „Pedig nem szerettem védeni – mondta. – Már azokban az években is irtóztam a kaputól. Szívesebben játszottam volna kint a mezőnyben. Nem gólt kapni, hanem rúgni. Mert ennek a játéknak a gól az éltető eleme.”

Történt egyszer, hogy a Dorog bajnokija előtt az ifjúságiak léptek pályára, ám az ellenfél nem érkezett meg, így Grosiccsal a kapuban sebtében kiküldték a gyepre az iskolai csapatot. Az ifjúságiak edzője a lefújás után így szólt a kapushoz: „Kisfiam, gyere le kedden a pályára, le fogunk igazolni, és a jövő vasárnapi bajnoki mérkőzésünkön te fogsz védeni!” Azon a meccsen Grosics kilenc gólt kapott, s edzője az öltözőben jól leteremtette őt: „Ide figyelj! Ha én téged még egyszer meglátlak a pálya közelében, megértetted, a pálya közelében, úgy felpofozlak, hogy az édes jó anyukád nem fog rád ismerni!” A kis Grosics többet nem ment hát az ificsapat edzésére, ám kisündörgött labdát szedni a nagycsapathoz, s labdaszedés közben azt játszotta, hogy kapus. Így ment ez másfél évig. Álmában sem gondolta volna, hogy valaha újra beáll a kapuba, netán a klub NB II-es felnőttcsapatában fog védeni. Pedig 1940-ben, alig 15 évesen megtörtént. Édesanyja papnak szánta, s első meccsét is egy vasárnapi szentmisének köszönhette.

„

Valamikor 1940 őszén, szeptember végén, egy vasárnap délelőttjén, a nagymise előtt elbicikliztem a pályához, mert tudtam, hogy a másodosztályban szereplő felnőttcsapat Komáromba készül bajnoki mérkőzésre. S attól, hogy a játékosok ott voltak a szemem előtt, már boldog voltam. Nézelődtem, ki megy, ki marad. Tudtam, hogy 9 órakor indulnak a mérkőzésre, és mint afféle gyerek, sertepertéltem körülöttük. Gyanús volt, hogy már régen elmúlt 9, tán fél 10 is lehetett, és sem az első számú kapus, sem a tartalékkapus nem érkezett meg. Mint később kiderült, katona volt mind a kettő, és a két játékost nem engedték el a szolgálati helyeikről. Ott állt a csapat kapus nélkül. Ebben a váratlan helyzetben a Dorog legkitűnőbb játékosainak egyike, Pfluger Dezső megszólalt: „Mester, ha nincs pap, akkor jó lesz a ministráns is.” Nekem fogalmam sem volt, hogy mit rejt a mondat.

Papnak hívták a Dorog első számú kapusát, én pedig rendszeresen jártam ministrálni. De amikor Pfluger Dezső megjegyzése elhangzott, még nem értettem belőle semmit. Csak később világosodott meg az elmém, amikor az edző felém fordította a tekintetét. „Öcskös – mondta –, gyere ide!” Odamentem. „Ugorj fel, elviszünk Komáromba!” Akkor még szó sem volt arról, hogy védeni is fogok. Olyan felfoghatatlannak tűnt az egész. Fölszálltam, s az egyik csellengő gyereknek odakiáltottam: „Vidd haza a biciklimet, és mondd meg a szüleimnek, hogy elmentem Komáromba.” És már indultunk is.

Édesapám két pofonnal várt. Tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni. Már messziről láttam, hogy áll a kapuban. Éjjel 11 óra lehetett. Közelebb mentem hozzá, de nagyon barátságosan szólalt meg. Ez volt a baj. Mert ha keményen szól, akkor tisztes távolságban megállok. Megkérdezte: „Hol voltál, kisfiam?” Mondtam, hogy Komáromban. „Komáromban? Ki engedett el?” Erre nem tudtam mit válaszolni. Puff, egy hatalmas pofon. Azt hittem, ennyivel megúsztam. De tovább faggatózott. „Mit csináltál Komáromban?” „Játszottam a csapatban.” „Milyen csapatban?” „A Dorog felnőttcsapatában.” „Mit csináltál? Még hazudsz is?” Kaptam a második óriási pofont. Igen, mert hihetetlen volt. Nem voltam még 15, csak 14 és fél éves. Szó nélkül eltűnik hazulról, és ilyeneket hazudik összevissza – ez járhatott édesapám fejében. „Nem lesz jó vége a hazudozásnak, fiam – mondta. – Na gyerünk, lefeküdni! Holnap majd folytatjuk!” Másnap aztán kiderült, hogy valóban védtem a Komáromban, és 2:1-re nyertünk. Édesapámnak tátva maradt a szája.

(Részlet Kő András A Grosics című könyvéből)

A csapat 1944-ben megnyerte a bajnokságot, 1945-ben pedig a sikeres osztályozóval az NB I-be jutott. Grosics 19 évesen 1945. október 21-én a Budafok ellen 3–2-re megnyert hazai bajnokin védett először az élvonalban. Két idényen keresztül őrizte a dorogi csapat kapuját az első osztályban: az 1945–1946-os szezon során 31 mérkőzésen, az 1946–1947-es évadban pedig 30 találkozón állt a gólvonalon.

Az ifjú Grosics 1949-ben

A Honvéd színeiben

A Budapesti Honvéd sztárcsapata

Grosics megfogja – a Honvéd 2–1-re nyert a Bástya elleni rangadón 1953 májusában

1947-ben igazolt a Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetkezete, avagy a fővárosi MATEOSZ együtteséhez, ahol 85 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt. 1950-ben a Budapesti Honvédhoz került, ahol 1954-ig 125 alkalommal állt a kapuban. Puskásékkal háromszor (1950 őszén, 1952-ben és 1954-ben) lett magyar bajnok. Ám 1955-ben a kommunista államhatalom ÁVO-s felügyelet alá helyezte, eltiltotta a labdarúgástól, s aztán a Kispesttől Tatabányára „száműzték”. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után ő is részt vett a Budapesti Honvéd engedély nélküli dél-amerikai túráján, ahonnan csak 1957 nyarán tért haza. Szerződtette a brazil Flamengo, de hazavágyott.

Hazatérése után Tatabányán folytatta pályafutását. A bányászvárosi együttest 1957 és 1962 között 123 találkozón erősítette. Összesen 390 első osztályú bajnokin védett. 1962-ben a Ferencvároshoz akart igazolni, de mivel nem engedték neki, abbahagyta a labdarúgást. A zöld-fehérek 46 évvel később, 2008-ban, a 82. születésnapján szerződtették az idős kapust, aki az angol Sheffield United elleni felkészülési meccsen kezdőként léphetett pályára egy labdaérintésre a telt házas Üllői úti stadionban.

Grosics búcsúmeccse a Tatabánya színeiben

Így ünnepelték a hős hálóőrt a bányászvárosiak

Amikor a legendás kapust 82 évesen szerződtette a Fradi

A magyar válogatottban

Az Aranycsapat tagjai közül Grosics Gyula szerepelt a legtovább a nemzeti csapatban: 1947 és 1962 között 86 alkalommal kapott lehetőséget a magyar labdarúgó-válogatott első számú kapusaként. 1947. augusztus 20-án, 21 évesen, az Albánia ellen 3–0-ra megnyert mérkőzésen mutatkozott be. „Az Üllői úton fogadtuk az albánokat – idézte fel. – Közhelyek nélkül nehéz felidézni azt a napot. Persze, hogy boldog voltam. De ha görcsös vagy, előbb-utóbb nem érzed, hogy te vagy a kapuban. S ha túlságosan akarsz, semmit se látsz meg, nem fogsz meg semmit. Csak könnyedén, csak természetesen. Ez volt a feladat. A birtokló vágya ugyanakkor a végtelenbe repít, megszüli az újabb szomjat. Úgy védj, hogy holnap is azt mondják majd: a Grosics.”

Az Aranycsapat első számú kapusa

Képkockák

És Grosics úgy védett, így aztán 1947-ben tagja volt a Balkán-kupa-győztes válogatottnak, 1952-ben csapatával megnyerte a helsinki olimpiát, 1953-ban Európa-kupa-győztes, 1954-ben pedig világbajnoki ezüstérmes lett Svájcban, s a vb-n kiérdemelte a torna legjobb kapusa címet is. Ő az első magyar, aki három világbajnokságon (1954-ben, 1958-ban és 1962-ben) őrizte Magyarország kapuját. 1961. szeptember 10-én a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) válogatottja ellen 3–2-re megnyert világbajnoki selejtezőn 75. alkalommal ölthette magára a címeres mezt, s ezzel a mieink kijutottak az 1962-es chilei vb-re. Grosics Gyula 1962. október 14-én, a Népstadionban a Jugoszlávia ellen 1–0-ra elveszített barátságos mérkőzésen búcsúzott a válogatottól.

A válogatott edzésén a Hungária úti MTK-pályán

Kapustréning a válogatottban – Grosics a saját maga által kidolgozott edzésmódszert „erőltette rá” a tartalékkapusokra

Kivonulnak Magyarország legjobbjai

Pályán a nemzeti tizenegy

Grosics véd az 1953 novemberében, a Népstadionban megrendezett magyar–svéd meccsen

Grosics élménybeszámolója a fiatalok olimpiai jelvényszerző versenyén

Bár Grosics tizenöt éven keresztül szerepelt hazánk legjobbjai között, ténylegesen „csupán” tíz évig állt a nemzeti együttes kapujában. 1949-ben „disszidálási szándék” vádjával őrizetbe vette az Államvédelmi Hatóság (ÁVH), és egy évre eltiltották a válogatottól. Az 1954-es világbajnoki döntő elvesztése után Grosicsot bűnbaknak kiáltották ki, s mindhárom nyugatnémet gólt az ő nyakába varrták. Hazaárulással vádolták, egy évre eltiltották a sporttól, s 13 hónapon át házi őrizetben tartották. 1954 novembere és 1956 szeptembere között nem szerepelhetett a nemzeti tizenegyben sem.

A fájó emlékű 1954-es berni vb-döntő kapuspillanatai

Edzőként és azután

Az Aranycsapat legendás kapusa 1962. július 1-jén védett utoljára a Tatabányai Bányásznál az 1. FC Kaiserslautern elleni felkészülési mérkőzésen, s visszavonulása után 1963-ban itt kezdte meg edzői pályafutását. 1964-ben már az NB I/B-ben szereplő Salgótarjáni BTC csapatát irányította, s a bajnokság utolsó fordulójában, 1964. november 8-án, a Budafok elleni mérkőzésen eldőlt: a nógrádi csapat szerezte meg a bajnoki címet, s ezzel feljutott az élvonalba. Grosics 1966 és 1968 között szövetségi edzőként és szakfelügyelőként szolgált Kuvaitban. 1968-tól 1984-ig a Volán SC ügyvezető elnöke, a hetvenes években rövid ideig vezetőedzője is volt.

A bajnok Salgótarján csapata és az edző, Grosics Gyula

Újra együtt a legnagyobbak – öregfiúkmeccsen

A legjobb helyen – kapuban az öregfiúk összecsapásán

Grosics Gyula 2007-ben a szakmai tanácsadó testület tagjaként részt vett a Puskás Akadémia megalapításában. Számos kitüntetés, díj, cím birtokosa: 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2009-ben Prima Primissima díjas, 2011-ben a Nemzet Sportolója lett. Nevét általános iskola, labdarúgó-akadémia és stadion is őrzi. Grosics Gyula 2014. június 13-án, 88 évesen Budapesten hunyt el, a budapesti Szent István-bazilikában nyugszik. Hagyatékát 2016 óta a Puskás Intézet őrzi és gondozza.

Grosics Gyula világklasszis kapus volt, aki nem egyszerűen csak védett, de irányított is, sőt akár lábbal is kisegítette a társait. Híresek voltak a 16-oson kívül akciói, az Aranycsapat negyedik hátvédjeként is emlegették. Egyedülálló edzésmódszerét maga alakította ki. A futball történetével és statisztikáival foglalkozó szervezet, az IFFHS az ezredfordulón az évszázad legjobb magyar kapusának választotta. Ő volt az Aranycsapat egyik legnépszerűbb játékosa, aki teljesen fekete szerelésével, illetve azzal, hogy mindig kesztyű nélkül, rövid nadrágban és sportszárban védett, stílust teremtett. „A fekete az eredeti színem – mondta. – Gyermekkorom óta kedvelem. Érdekes, a fekete színt a templomban szoktam meg. Belejátszott az is, hogy kerestem azt a színt, amely a mérkőzéseken gyakorta használható, és nem kell mindig cserélni. Rájöttem, hogy a fekete a legalkalmasabb erre. A reverenda és a dressz érzelmileg így kapcsolódott össze.” Noha nem szerette, korántsem véletlenül kapta a Fekete Párduc becenevet…

Örök szeretettel – Grosics és a kapuja

„

Meggyőződéssel vallom, hogy életem irányítója az Úristen volt. Kiteljesíthettem képességemet a sportban. Hittel állítom, hogy az ember sorsa rendeltetésszerűen, előre megírt ösvényen folyik, és nincsenek véletlenek, amiket mi azoknak nevezünk. Már a kezdet is csoda volt, amikor az utcán bámészkodó fiút felvették a teherautóra... Életem számtalan pillanatában éreztem az isteni gondviselés kegyelmét és szeretetét. (Grosics Gyula)