– Milyen érzés volt a századik bajnokidon pályára lépni a Puskás Akadémia mezében?

– Tudtam, hogy ez lesz a századik meccsem, arról viszont nem volt fogalmam, hogy eddig én vagyok az egyetlen, aki kizárólag a Puskás Akadémia színeiben játszott százszor a ligában. Visszatekintve úgy érzem, nagyon jó döntés és nagy előrelépés volt a karrierem szempontjából, hogy ide igazoltam. Óriási ajándék számomra, hogy négy éve itt vagyok, és nagyon jól érzem magam a klubnál. Imádom ezt az egyesületet, ahol mindenki nagyon kedves volt velem az első perctől fogva, rengeteg figyelmet, tiszteletet és szeretetet kaptam. Nap mint nap azért dolgozom, hogy a játékommal vissza is tudjak adni mindebből a klubnak és a szurkolóknak, s ha rajtam múlik, a karrieremet is itt fogom befejezni.

– A mai futballban nagyon ritka, hogy egy labdarúgó, különösen egy légiós, így nyilatkozik… Ezek szerint vérbeli puskásos lettél?

– Igen. Harminckét éves vagyok, és ha a jövőben is elkerülnek a sérülések, azt hiszem, még hasznára lehetek a csapatnak, jó pár gól és gólpassz van még bennem. Egy dolgot ígérhetek: mind az edzéseken, mind a meccseken alázattal, a legjobb tudásom szerint fogom szolgálni az egyesületet az elkövetkezendő időszakban is. A Puskás mára Magyarország egyik legjobb együttese lett, igazi nagycsapat, és én a klubtörténet fontos játékosa akarok lenni.

– Amint azt említetted is, négy éve érkeztél. Elég sok minden megváltozott azóta…

– Valóban. 2017-ben jöttem, a csapat akkor jutott fel az első osztályba, és az első két évben a középmezőnybe tartoztunk. Mostanra már más a szituáció, hiszen az elmúlt szezonban sikerült megmutatnunk, mekkora potenciál van bennünk, milyen jó csapatunk van. Harmadik helyen végeztünk a bajnokságban, ami történelmi tett volt, és bejutottunk az Európa-liga selejtezőjébe. Sajnos én is elkaptam a koronavírust, így Svédországban, a Hammarby ellen nem tudtam segíteni a csapatnak. Fájt a szívem, hiszen az egész szezonban azért harcoltunk, hogy nemzetközi szinten is megmutathassuk magunkat. Úgy vélem azonban, hogy ebben az évben megint nagyon együtt van a gárda, jó a hangulat, és ismét igazolni tudjuk, hogy a bajnokságban a legjobbak között van a helyünk. A második helyen állunk; ha az eszünkkel és a szívünkkel is futballozunk, megtarthatjuk ezt a pozíciót, és akkor – immár teljes csapattal – ismét szerepelhetünk az európai porondon.

– Azt se hallgassuk el, hogy a száz meccseden harminchat gólt szereztél, ez szintén megsüvegelendő teljesítmény. Emlékszel még az első puskásos találatodra?

– Természetesen. A Balmazújvárosnak rúgtam a Pancho Arénában. Nem sokkal azelőtt érkeztem meg Eszékről, Pintér Attila volt a vezetőedző, és ha nem tévedek, az volt a negyedik meccsem a csapatban.

– Nemrégiben olvastam egy cikket a Nemzeti Sportban, amelyben a szerző arról értekezett, hogy te vagy az egyik utolsó klasszikus tízes a magyar bajnokságban, akin minden támadás átmegy, nagyszerűen cselez, remekül passzol, kitűnően lát a pályán, és a kapu előtt is feltalálja magát. Mit gondolsz erről?

– Örülök, ha mások így látják. Egész életemben ezen a poszton játszottam, és ez nem véletlen. Gyermekkoromban rengeteget néztem ugyanis Robert Prosinecki játékát, ő is irányító volt, és az abszolút példaképem, olyan akartam lenni, mint ő. Persze nem mindenben követtem a példáját, ugyanis én nem dohányzom… (Nevet.) Nagyon örülök, hogy sikerült megragadnom ezen a poszton, mert imádok jó passzokat adni, cselezni, gólt lőni, egyszóval: élvezni a focit.