Bár még mindig nagyon fiatal vagy, egy európai topbajnokság stabil játékosának és a magyar nemzeti csapat alapemberének mondhatod magad, vagyis valóra váltottad mindazt, amiről minden akadémista álmodik. Mi kellett mindehhez?

– Mindennek az alapja a tehetség, ám ez önmagában nem elég. Rengeteg munka, gyakorlás kell mellé, és persze alázat is. De rengeteg lemondással is jár az, hogy az ember eljusson idáig.

A felmenőid történetét nézve azt mondhatjuk: nem csoda, hogy neked is a futballistasors jutott. De mégis: hogyan vezetett az utad a labdarúgásig?

– Négy-ötéves korom óta kijártam meccsekre, belém ivódott ez az egész. Foci foci hátán – így néztek ki a mindennapjaim. Ötévesen kezdtem heti kétszer edzésre járni, de volt olyan időszakom, amikor nem annyira érdekelt, később mégis visszatértem a labdarúgáshoz. Ott voltam a nagyobb hazai csapatok és a magyar válogatott mérkőzésein, láttam a stadionokat, az akkori nagy játékosokat, hogy milyen miliő veszi őket körül, megszerettem az érzést, amit a szurkolók között tapasztal az ember, azt az ünneplést, amely a gólt követi. Akkor döntöttem el, hogy futballista leszek, és hogy egyszer szeretnék eljutni a toplabdarúgás szintjére. Onnantól, mint a lovak, amelyekre szemellenzőt tesznek, csak mentem a céljaim után. Persze még most sem érkeztem meg, még vannak további céljaim, ahol most vagyok, csak egy állomás a karrieremben.

Annak idején miért épp a Puskás Akadémiát választottad a hazai utánpótlásműhelyek közül?

– Kezdetben Siófokon fociztam öt évig, 12 évesen kerültem aztán a Puskás Akadémiára. Próbajátékra érkeztem ide, a végén azt mondták, szeretnének, így idejöttem. Az első néhány hónap nehéz volt, de sikerült legyőznöm a honvágyamat. Rengeteget gyakoroltam, még az edzéseken túl is, tényleg mindig csak a labdával voltam elfoglalva, és az lebegedett a szemem előtt, hogy a lépcsőfokokat megjárva eljussak a célomig, először a felnőttcsapatig, aztán tovább, lépésről lépésre, valamely topbajnokságba egy jó csapat keretébe. Most itt tartok, de még mindig vannak nagyobb céljaim.

De abban, hogy ide elértem, nagy szerepe van a Puskás Akadémiának, azt gondolom, a lehető legjobb helyre kerültem kissrácként. Ami ott van, egyedülálló a világon, világszínvonalú az infrastruktúra és a képzés is. Minden ahhoz segíti hozzá a játékosokat, hogy eljuthassanak a legmagasabb szintig. Nagyon kevés helyen látni ilyesmit. Azoknak, akik ott nevelkednek, minden adott ahhoz, hogy profi játékosok legyenek, minden más már csak rajtuk múlik.

Igen fiatalon, mindössze 19 évesen az akkor a Serie A-ban szereplő Palermóhoz kerültél kölcsönbe. Hogyan szolgáltak téged az ott szerzett tapasztalatok?

– Rengeteget tanultam, mentálisan sokat fejlődtem ott. Akkor léptem ki először a topfutball világába, belekóstolhattam, milyen a profi közeg. Az elején kissé meg voltam illetődve, megtapasztaltam, hogy ahhoz, hogy az ember játsszon, keményen oda kell lépnie az edzéseken is, fel kell vennie azt a ritmust és mentalitást, ami bennük megvan. Ha nem, akkor egyszerűen nem lép pályára. Köztudott, hogy Olaszországban nagy hangsúlyt fektetnek a taktikára, mindennapos a tolódásos védekezés, megesik, hogy kétszer-háromszor is formációt váltanak a mérkőzéseken. Komoly koncentráció és mentális erő kell ahhoz, hogy az ember Itáliában futballozzon. Sokat játszhattam, számos jó mérkőzésem volt ott, mindaz, amit tanultam, hozzátett ahhoz, aki most vagyok.

Nem sokkal később már a ciprusi APOEL színeiben bajnok lettél, és csapatoddal a Bajnokok Ligája egyik halálcsoportjában szerepeltél. A BL-indulás lehetősége szempontjából mennyire volt tudatos döntés Ciprus?

– Tisztában voltam vele, hogy a ciprusi bajnokság nem vetekszik az Serie A-val, de valóban ott volt a BL, ahol – bár tudtam, hogy sok esélyünk nem lesz – olyan csapatok és játékosok ellen léphettem pályára, akiktől rengeteget tanultam. A Dormund, a Tottenham és a Real Madrid ellen játszva megérezhettem, hogy milyen a Bundesliga, a Premier League vagy La Liga irama, hogy milyen stílusú a német, az angol és spanyol foci, ezáltal csak több lettem, jól sikerült az az évem, és úgy gondolom, ezért is tudtam később a Bundesligába szerződni. Szokták mondani: néha egyet vissza kell lépni, hogy az ember kettőt tudjon aztán előrelépni. Ezért Ciprus kimondottan jó döntés volt.

A Freiburg színeiben a Bundesligában már az első mérkőzéseden letetted a névjegyedet. Mennyire volt kemény beleszokni a német bajnokság stílusába, iramába?

– Itt tanultam meg igazán azt, hogy mit jelent profi futballistának lenni. Nap mint nap kemény munkát kell végezni, mind a pályán, mind azon kívül. Mikor megérkeztem az első edzésemre, teljesen időben, azt tapasztaltam, hogy szinte az egész csapat ott van, és dolgozik: a játékosok benn vannak a kondiban, és készítik fel a testüket az edzésre. Kellett fél év, hogy beleszokjak ebbe a munkába, mostanra viszont már automatikus az egész. Szerencsének tartom, hogy idekerültem, és ebbe beletanulhattam, mert ha innen továbbmegyek egy még komolyabb csapathoz, ott mindez alapkövetelmény lesz, és engem nem ér meglepetésként. Itt történt az első nagyobb sérülésem, ami közel féléves kihagyást jelentett. Nehéz időszakot éltem meg, de a családom, a párom sokat segített, és az előző állomásaimon olyan mentális erőre tettem szert, amellyel túl tudtam jutni a nehézségeken.

Időközben a válogatottban is alapember lettél. Szurkolóként a lelátón vagy akár a tv-képernyő előtt is hátborzongató egy-egy válogatott meccset végigélni, hát még a pályán a nemzeti tizenegyben…

– A válogatott nagyon sokat jelent nekem. Egy játékos pályafutásának a legteteje, hogy a nemzeti csapatban a hazáját képviselheti. Ugyanakkor felelősséggel is jár ez, hiszen minden mérkőzésen az egész országért kell harcolni. Kiskoromban is rengeteg válogatott meccsen voltam kint, és közben arról álmodoztam, hogy egyszer én is a nemzeti tizenegy tagja leszek. Mindaz, amit az Eb-n megéltünk… azokért a pillanatokért éri meg focistának lenni. Szavakkal nem is lehet leírni. Egy játékosnak két álma lehet, ha focizni kezd: az egyik, hogy egy topbajnokság topcsapatában játsszon, a másik, hogy a válogatott tagja legyen. Számomra az egyik megadatott, a másik félig – szeretném ezt a felet egésszé tenni. De tudom, hogy ehhez folyamatosan keményen kell dolgozni, de persze azért is, hogy továbbra is ott legyen a nemzeti tizenegyben. Az csak egy dolog, hogy az ember eljut valahova, sokkal nehezebb hosszú távon is magas teljesítményt nyújtva bizonyítani. Ehhez munka kell, és még több munka.

Mit gondolsz, mi az, amiben még a leginkább fejlődnöd kell?

– Nem vagyok egy nagyszájú gyerek, aki fennhordja az orrát. Ha siker ér, ráteszek egy lapáttal, ha kudarc, akkor kettővel – ez volt a mottóm mindig. Ugyanakkor a szerénységem talán a hátrányom is kissé. Szeretnék mind a csapatomnál, mind a válogatottban egyfajta vezérszerepet betölteni, de még tanulnom kell, hogy ne csak a játékommal, hanem a pályán kívül is elérjem, hogy felnézzenek rám a többiek. Ez az, amiben a legtöbbet kellene még fejlődnöm.

Névjegy: Sallai Roland

Akadémiánk „csúcsterméke”, a legmagasabb piaci értékű játékos, aki intézményünkből kikerült, 2009-től pallérozódott akadémiánkon. 2014. augusztus 1-jén, 17 évesen a 2–2-es döntetlenre végződött Puskás Akadémia FC–PMFC mérkőzésen mutatkozott be a magyar élvonalban, másfél hónappal később, a Ferencváros ellen első NB I-es találatát is megszerezte. Az OTP Bank Ligában 49 mérkőzésen 3 gól és 6 gólpassz fűződik a nevéhez. Eddigi pályafutása során játszott kölcsönben az olasz Palermo együttesében, majd az APOEL Nicosiában, amellyel ciprusi bajnoki címet szerzett és a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepelt, s olyan csapatok ellen léphetett pályára, mint a Real Madrid, a Tottenham Hotspur és a Borussia Dortmund. A bajnoki elsőségből 9 góllal, 5 gólpasszal és több remek alakítással vette ki a részét, így figyelt fel rá az SC Freiburg. A magyar válogatottban 2016. május 20-án, Elefántcsontpart ellen mutatkozott be, kulcsembere volt a 2021-ben megrendezett Európa-bajnokságon szereplő magyar válogatottnak, a kontinenstornán két gólpasszal a járult hozzá a nemzeti csapat szerepléséhez.