– Hamar megszoktad, hogy a játékosok Körte bá’nak hívnak?

– Persze, a vezetéknevemből adódóan már gyerekkoromban is Körtének becéztek. Édesapámat is így ismerték, amikor még futballozott.

– Akkor te sem a tévében láttál először focipályát. Evidens volt, hogy a futball mellett köteleződj el?

– Igen, ez hamar eldöntetett. Az Integrál-DAC csapatában kezdtem Győrött, majd onnan kerültem a ETO-hoz, később pedig Gyirmótra. De már akkor tudtam, hogy nekem más utat kell választanom. Akkoriban még nehezebb dolga volt egy fiatalnak, hogy bekerüljön egy komoly csapatba. Talán kaphattam volna kicsivel több segítséget, hogy szintet tudjak lépni, de végül nem bántam meg, hogy így alakult. Jelentkeztem a TF-re, mert már korábban elhatároztam, hogy edző leszek. Szentül hittem ugyanis, hogy másképpen is lehetne űzni ezt a hivatást.

– Gondolom, a véleményed azóta sem változott...

– Nem. A játék folyamatosan fejlődik, a játékosoknak egyéni képzést is kell kapniuk. Ahogy a tornászok is egy-egy szernek a specialistái (kivéve az extra képességűeket), úgy például egy balszélsőnél is arra kell törekedni, hogy a képességeihez mérten a legjobb teljesítményt nyújtsa a posztján. A technikai, illetve a posztképzés terén sok minden változott, taktikailag pedig muszáj makulátlanul felkészülni, mert szervezettségben már szinte bármelyik ellenfél fel tudja venni a versenyt. Ebből következik, hogy kissé elgépiesedett a futball, de ehhez is alkalmazkodni kell. A játékosok profi futballra történő felkészítése során már egészen más szempontokat kell figyelembe venni, mint régen. Ami engem illet, azt gondolom, hogy nem elég jó edzőnek lenni, jó embernek is kell lenni, így az utánpótláskorú játékosokkal hatékonyabb eredményt érhetünk el. Ha már itt tartunk, a munkám legnagyobb elismerésének azt tartom, hogy több olyan labdarúgó profi karrierjéhez is lökést tudtam adni, akiket valahonnan eltanácsoltak, mert átmenetileg nem hozták az elvárt teljesítményt. Többen is személyesen mondtak nekem köszönetet ezért az elmúlt időszakban, ez pedig remek visszaigazolás volt nekem.

– A „győri vér” beszél belőled?

– Igen. Személyesen ismertem Verebes Józsefet, akit nagyon kedveltem, az egyik vele készült videót vagy százszor megnéztem. A gesztusai, a játékosaihoz való hozzáállása lenyűgözött. Látszott, hogy tudja, minek mikor jön el az ideje. Ő sem volt mindig mindenkivel barátságos, ha úgy hozta a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy rengeteget segített a játékosoknak a felnőtté válásban, mert külön-külön is sokat foglalkozott velük. Pedig akkor már egy magyar bajnokcsapat trénere volt. Olyan edző, akire felnéztem.

– Hogy alakult ezután a karriered?

– A diploma után az UTE-hoz kerültem, U12-től U16-ig minden korosztályt edzettem. Volt szerencsém Cseh Andrással, illetve mindenekelőtt Zámbó Sándorral együtt dolgozni. Azaz egy igazi legenda állt mellettem, aki a magyar futball egyik nagy sikertörténetének a főszereplője lehetett. Felnyitotta a szemem, hogy hogyan gondolkozzak a futballról.

– És hogyan gondolkozol most?

– A technikára, ügyességre alapuló játékban hiszek. Fontos, hogy megtanítsuk azt, hogy kis területen, kis létszámban hogyan futballozzanak a gyerekek.

– Jelenleg az U19-es csapatunk vezetőedzője vagy. Ez a korosztály azért már különlegesebb helyzetben van, mert itt véget ér az akadémiai képzés.

– Minden korosztálynak megvannak a maga sajátosságai. Itt remek lehetősége van a játékosoknak, hogy osztályról osztályra lépegessenek előre a felnőtt futball szintjén is. Vannak későn érő játékosok, akik bár ügyesek, de fejben nem állnak készen, hogy a felnőtt közegben is érvényesüljenek. Meg arra is van példa szép számmal, hogy valaki már hamarabb szintet tud lépni, de időnként az is előfordul, hogy egy játékos megreked a fejlődésben. Nekünk belőlük kell egy csapatot gyúrni. Itt jön a képbe az, amit az imént hangoztattam az emberi kapcsolatok fontosságáról és a mentális képzésről a csapaton belül. Aztán majd az élet eldönti, hogyan tovább. NB I-es futballista is csak úgy válhat valakiből, hogy az edző beállítja egy meccsen.

– Ha már itt tartunk, pont pár napja mutatkozott be az első csapatban a 17 éves Dusinszki Szabolcs. Ez eszembe juttatta, hogy ha nem lenne NB III-as, meg NB I-es csapatunk, és minden korosztályos játékos nálad játszana, akkor igazán irigylésre méltó helyzetben lennél. De ez az élet rendje.

– Ez nem rólunk, edzőkről szól, hanem a gyerekekről. Ha egy játékos be tud lépni egy bizonyos kapun, akkor nekünk segítenünk kell őt ebben. Én is gratuláltam Szabolcsnak, neki és a többi fiatalnak is nagyon drukkolok. A legjobbak általában 17-18 évesen mutatkoznak be a profi futballban, de ehhez „meg kell érni”.

– Ő már tegezhet? Vagy hol húzódik ennek a határa?

– Én magázódni szoktam. Ebben nőttem fel, az idősebbeket a mai napig nehezemre esik tegezni. Játékospárti vagyok, de meghúzok egy határt. Az utolsó szó mindig az enyém, de ettől még kíváncsi vagyok a játékosok véleményére is. Aztán eldöntöm, hogy az jó, vagy sem.

– Felnőtt csapatot szívesen irányítanál?

– A-licenszem van, idővel jó lenne megszerezni a pro licenszt is, de nem ez a legfontosabb számomra. A gyakorlati tudásban hiszek. Egy edző annál értékesebb, minél tapasztaltabb. Mindenki profi edző szeretne lenni, de az csak a jéghegy csúcsa. Én első körben profi utánpótlás szakember akarok lenni, mert itt látom esélyét annak, hogy változtassak dolgokon.

– Tavaly az U16-s csapattal bajnoki címet szereztetek. Ezek szerint ott minden klappolt?

– Nem az első hely a lényeg, hanem az, hogyan érsz el oda, milyen játékkal. Nagyon büszke vagyok rá, hogy végig komoly, minőségi futballt mutattunk fel. Ehhez kellettek persze a jó játékosok is, de komoly visszaigazolást is kaptam, hogy a futballban futballal kell nyerni. Jóleső elégedettséggel töltött el. Persze örültünk a bajnoki címnek, de a játék minősége volt a legfontosabb, meg az, hogy rengeteg játékost tudtunk adni a korosztályos válogatottnak.

– A családi háttér is segít abban, hogy a futballnak szentelhesd az életed?

– Szerencsés vagyok, a feleségem és a két szép kislányom boldogsággal tölt el. Panna hat, Dóri pedig kétéves. Minden szabadidőmet velük töltöm. A nejemet a TF-en ismertem meg, ő is sportoló, akrobatikus rock and rollt táncolt korábban. Most edzősködik, így megértő a munkámmal szemben. Szóval sportos család vagyunk. Nagyon büszke vagyok rájuk. A nagyobbik lányom is „rockizik”, a kicsi még csak a nappaliban.

– Mikor jut így idő a pecára?

– Ez nagy szívfájdalmam. Korábban komolyan űztem, mostanra műkedvelői szintre süllyedtem vissza. Kis túlzással egyszerű horgászezköz-gyűjtő lettem, mert annyi mindenem van, amit nem használok, hogy lassan kénytelen leszek elajándékozni őket. A barátaim a vadászatot is szeretnék velem megismertetni, egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy a lelkivilágommal összeegyeztethető lesz.