– Már nagyon kicsi koromban is imádtam focizni. Az unokatestvéreim idősebbek nálam, és akárhányszor találkoztunk, mindig előkerült a labda. Aztán édesapám, aki maga is futballozott, levitt a Haladás VSE kölyökcsapatához – mesélt indíttatásáról a harminchárom éves szakember. – Ott csak nálam idősebb srácok voltak, de ez sem tántorított el. Nem állítom, hogy az elején sok sikerélményem volt, mégis ott ragadtam. Emlékszem, az első edzőm egyszer azt az utasítást adta, hogy sípszóra kezeljük le a labdát, s mivel a szakszavakkal nem voltam tisztában, lehajoltam és megfogtam…

Hány éves voltál ekkor?

– Ha jól emlékszem, még óvodás, úgy öt-hat éves lehettem. Élveztem, hogy a többi gyerekkel lehetek, játszottam, cseleket tanultam, gólokat is lehetett rúgni, aztán örülni nekik – egyszóval nagyon jól éreztem magam, és ott ragadtam.

Ha már a cseleket említetted: a magyar futball hagyományaiban mélyen gyökerezik az, hogy igyekszünk túljárni az ellenfél eszén, ehhez kellenek a trükkök… Elsőre téged is ez fogott meg legjobban a fociban?

– Természetesen, hiszen szerintem minden gyerek úgy van vele, hogy igyekszik felfedezni, mit tud kezdeni a labdával, hogyan tudja bejuttatni abba a bizonyos téglalap alakú ketrecbe. De azt is nagyon élveztem, ha valakitől megszereztem a játékszert. Mindig az járt az eszemben, hogyan tudom átverni az ellenfelet, akár labdával, akár olyan fortélyokkal, amelyek segítségével megszerezhetem, birtokolhatom a játékszert.

A tanítványaidat is biztatod arra, hogy bátran egy-egyezzenek, cselezzenek?

– Igen, és bizonyos szituációkban meg is követelem tőlük. Nem mondom, hogy mindig egyszerű, mert nem mindig vannak tisztában a képességeikkel, de biztatom őket arra, hogy bátran vállalkozzanak, és ne csak a fizikai vagy a technikai adottságaikat használják, hanem az eszüket is. A futball nem létezik egy az egy elleni játék nélkül, és ha esetleg hibáznak, akkor is újra és újra meg kell próbálniuk túljárni az ellenfél eszén. A labdarúgásban nagyon fontos, hogy a nézők szép cseleket is lássanak, hiszen felnőttszinten a foci a szórakoztatóipar része. Nem beszélve arról, hogy egy sikeres csel vagy egy jól kivitelezett, bátor gondolat a játékos önbizalmának is jót tesz.

Nem az a típusú edző vagy, aki csak könyvből tanulta a szakmát, hiszen a Vasas színeiben bemutatkoztál az NB I-ben is, az NB II-ben pedig hatalmas játéktapasztalatot szereztél. Hány meccset is játszottál a másodosztályban?

– Most hirtelen nem tudok pontos számot mondani, de kétszáz fölött van az, biztos. Ha visszagondolok, a játékos-pályafutásom lehetett volna sokkal magasabb szintű és eredményesebb is, de így alakult az életem. Több térdsérülésem is volt – kereszt- és oldalszalag-szakadás, átestem mozaikplasztikán –, először huszonkét évesen, szinte csúcsformában kellett a műtőasztalra feküdnöm.  Nem volt könnyű kikeverednem a gödörből, de az mindenképpen pozitívum, hogy nem adtam fel – ezért is tudtam a visszatérésem után még hosszú ideig futballozni az NB II-ben. Szóval az a bizonyos pohár félig tele van, félig pedig üres. Tudtam jó mentalitású csapatokban futballozni, alkalmam volt pályára lépni az NB I-ben, még ha keveset is. A sérülések miatt kihagyott évekből is rengeteget tanultam, sokat szenvedtem azért, hogy újra pályára kerülhessek, és rengeteget változott a személyiségem, a gondolkodásmódom.

Mi vonzott az edzői pályára?

– Az évek során játékosként sok edzői stábbal dolgoztam, és rengeteget gondolkodtam azon, mennyi mindent lehetne másképp, sokkal hatékonyabban csinálni. Volt olyan edzői garnitúra, amelytől azt tanultam meg, hogy mit hogyan kell csinálni, de olyan is, amelytől azt, hogyan nem szabad. Most arra törekszem, hogy időben átadjam a tanítványaimnak azt a tudást, amelyet én csak felnőtt labdarúgóként kaptam meg, holott már tizennégy-tizenöt évesen meg kellett volna kapnom.

A bátorságról az előzőekben már esett szó – mi az, amit még feltétlenül bele akarsz sulykolni a játékosaidba?

– Az egyik dolog még kiskoromban ragadt rám, mégpedig egy Ukrajnából származó edzőtől, idősebb Koman Vladimirtól, ez pedig a szenvedély volt, az akarat, a hozzáállás. A fiúknak is azt akarom átadni, hogy nap nap után száz százalékot kell teljesíteni, mert csak így tudnak előrelépni. Minden nap „meg kell dögleni” – az edzéseken és a mérkőzéseken egyaránt. Ezt így kimondani persze könnyű, de megvalósítani nehéz, mert nem minden játékosnak egyforma a mentalitása. A másik sarokkő a gondolkodás – arra biztatom őket, hogy keressék a miérteket. Nagyon szép és jó, ha meg tudnak valósítani valamit a pályán, de ha nem tudják, mit miért tesznek, akkor hosszú távon nem tudnak fejlődni, mert nem biztos, hogy képesek lesznek egymásra építeni az edzéseken tanultakat. Ha például átveszek egy labdát, tudnom kell, miért az adott irányba veszem át, ha labda nélkül mozgok, tudnom kell, miért akarok befutni az üres területre, és tudnom kell, hogyan tudom majd folytatni a játékot. Ha mindenki így kezd el gondolkodni, akkor az egymás közti játékkapcsolatok is sokkal hatékonyabbak lesznek. Ezáltal utánpótláskorban egyénileg is sokkal gyorsabban tudnak fejlődni, és felnőttként bármilyen szituációba kerülnek, képesek lesznek megtalálni a legjobb megoldást. Így bárki legyen is az edzőjük a későbbiekben, sokkal könnyebb dolguk lesz.

Az utánpótlásfutballban dolgozol – megfordult már a fejedben, hogy egyszer majd egy felnőttcsapat kispadján is kipróbáld magad?

– Természetesen megfordult, és valamikor lehet, hogy eljön az a pillanat, de egyáltalán nem görcsölök azon, hogy minél hamarabb NB I-es edző legyek. Sokkal inkább az jár a fejemben, a saját mércém szerint mennyi mindent kell még tanulnom ahhoz, hogy egyszer majd úgy érezzem, alkalmas vagyok a feladatra. Jelen pillanatban itt, a Puskás Akadémián van a helyem, itt kell a lehető legtöbb tudást megszereznem, illetve a gyerekeknek átadnom.