Ismerünk olyan futballistákat – akár a legmagasabb szinten is –, akik a te korodban még javában kergetik a labdát. Mikor és miért döntöttél úgy, hogy edzősködésre adod a fejed?

– Nagyjából harmincéves lehettem, amikor egyik pillanatról a másikra elkezdtem úgy érezni, hogy már nem csak játékosfejjel gondolkodom. Rengeteget kommunikáltam a társakkal, segítettem nekik, a lábam pedig már nem vitt úgy, mint az agyam. Elértem egy pontot, amikor már jobban motivált az, hogy a tanácsaimmal hasznára lehetek a többieknek, mint az, hogy futballozhatom. Gyorsan eldöntöttem, hogy abba is hagyom a focit, és azonnal el is kezdtem tanulni – ez egy mindmáig zajló folyamat.

Ezek szerint attól a ponttól kezdve teljesen tudatosan készültél az edzői pályára?

– Igen, mert mindenképpen a labdarúgásban szerettem volna elhelyezkedni. Játékos-pályafutásom során az edzőimtől megtanultam azt is, melyek azok a hibák, amelyeket nem szeretnék elkövetni, illetve melyek azok a jó dolgok, amelyeket mindenképp érdemes csinálni. Szerencsés vagyok, hogy olyan szakemberektől tanulhattam, mint Delio Rossi, Giuseppe Iachini vagy Marco Rossi, de említhetném Gellei Imrét és Herczeg Andrást is – mindenkitől ellestem néhány apró fortélyt, amelyeket be akartam, be akarok építeni a futballba. Akkoriban nem tudtam még, hogy vezetőedzőként vagy utánpótlásedzőként fogom hasznosítani a tanultakat, de igyekeztem folyamatosan képezni magam.

Mondanál pár példát arra, mi az, amit soha nem tennél, illetve, mi az, amit egyből beépítettél a saját edzői filozófiádba?

– Mindig arra törekszem, hogy a játékosaim erősségeit igyekezzem kihozni a pályán. Több olyan edzőm volt ugyanis, aki nem így gondolkodott, hanem mindenkit egy kalap alá vett. Hiába volt valakinek meg a képessége akár technikailag, akár taktikailag, akár gyorsaság szempontjából, egyszerűen nem használták ki ezeket. Azt is megfogadtam, hogy minden játékosommal szemben őszinte és következetes leszek, nem fogok kivételezni senkivel, nálam nincsenek „sztárok”. Amiről azt gondoltam, hogy feltétlenül át fogom venni, az az olasz futball precíz részletessége, az ott tapasztalt felkészültség, illetve a napi szintű százszázalékos erőbedobás – a játékosok és az edző részéről is. A labdarúgóktól csak azt várom el a mérkőzéseken, amit megtanítottam nekik és begyakoroltattam velük. Szintén nagyon fontos dolog az önreflexió – voltak olyan edzőim, akik be tudták vallani, hogy hibáztak, és felül is tudták vizsgálni a saját elképzeléseiket. Ez a szemlétet is átvettem, és igyekszem is használni nap mint nap.

Ha három szóban kellene megfogalmazni az edzői filozófiádat?

– Akkor az mondanám: őszinteség, csapatmunka, emberközpontúság.

Az őszinteséggel kapcsolatban engedj meg egy gondolatkísérletet: mit tennél, ha becsöppennél egy sztárokkal teletűzdelt öltözőbe, mondjuk a PSG-ébe, Messiék, Mbappéék, Neymarék közé?

– Egyértelmű, hogy először a tulajdonossal leülnék beszélni arról, mi a legfontosabb: a marketing, a piac, a hírességek vagy az eredmény – ő biztosan meg tudná mondani. Ha eredmény fontos, az, hogy a játékosok kihozzák magukból a maximumot és a csapat sikereket érjen el, ahhoz nem vezet más út, mint a következetesség és a kemény munka. Ami az emberi oldalt illeti, mindenkihez megvan az út, a kulcs, akár Neymarhoz is, csak sok edző belesik abba a hibába, hogy nem kommunikál őszintén a játékosokkal. Ez nagy probléma. Én biztosan nem kerülnék a Paris St. Germainhez, ha nekik a piac, a külsőség, a marketing, a reklám a fontos. Ha a játékosfejlesztés, a siker, az eredmény a lényeg, akkor pedig le kell fektetni a szabályokat és ki kell alakítani a rendet, majd ennek megfelelően, százszázalékos erőbedobással kell dolgozni. Nálam olyan biztosan nem lenne, hogy a játékosok tíz-húsz perceket késnek a buszról, és mindenki azt csinálja a pályán, amit akar.

Hogyan reagálnak a játékosaid az általad támasztott követelményekre?

– Vannak olyanok, akikben az igény eleve bennük van, vannak olyanok, akik gyorsan át tudják venni ezt a gondolkodásmódot, és vannak olyanok, akik soha nem találkoztak ezzel az attitűddel – akár családi szinten sem –, és egyfajta álomvilágban élnek. Nekik nyilván nehéz a dolguk, de ennek megvan a miértje. Sok gyereknél tetten érhető a „tehetségszindróma”: egész életükben azt hallották, milyen jók, ez rögzült számukra, nem pedig az erőfeszítés és a mindennapos munka. Róluk ki fog derülni, hogy tudunk-e együtt dolgozni vagy sem. Mindenkinek megadom az esélyt, hiszen gyerekekről van szó, mindennapos tanulás ez nekik is, és nekem is – csak akkor nehéz esélyt adni, ha azt tapasztalom,  hogy én, az edző, jobban akarom, hogy az adott játékos futballista legyen, mint ő maga.

A válogatottnál együtt dolgozol Marco Rossival – ő is hasonló elveket vall?

– Óriási tudással és tapasztalattal rendelkezik, természetesen megvan nála profi szemlélet, a mindennapos munka tisztelete, valamint az, hogy sosem teljesen elégedett. Hasonlóak az elképzeléseink a szakmáról – ezért is találtunk egymásra.

Az U17-es csapat edzője vagy, azé a korosztályé, amely az akadémiánkon kiemelt jelentőségű Puskás–Suzuki-kupán fog szerepelni. Gondolsz-e már a tornára?

– Én a képzésben hiszek, ezért vagyok utánpótlásedző. Nekem a játékosok fejlesztése a feladatom, az, hogy az adott labdarúgó egyről a kettőre tudjon jutni, napról napra jobb legyen, fejlődjön. Számomra ez a legfontosabb, a legnagyobb szépség az utánpótlásfutballban az, amikor fiúknak tudsz segíteni, meg tudsz tanítani valamit, amikor látod a mosolyt az arcukon, ha meg tudják valósítani, amit tőled tanultak. Engem ez érdekel, és most még nem tekintek fél évvel előre. Ha folyton azt nézném, mi lesz a nyáron, akkor ma nem tudnám a feladatomat százszázalékosan elvégezni. Az motivál, hogy játékosokat neveljünk, akár olyanokat is, akik a Real Madridban, vagy a Juventusban is megállják a helyüket, de ehhez nagyon sokat kell dolgoznunk.

Egyszerre dolgozol a felnőtt- és az utánpótlás-futballban is. Mennyire nehéz a váltás, amikor elmész a válogatotthoz, illetve hazajössz onnan?

– Az elején nehéz volt, mert ugyanazok az elvárásaim voltak itt is, mint a nagyon profi, nagyon komoly játékosokkal. Így kellett pár nap, hogy újra visszarázódjam, mostanra ez már sokkal könnyebb. Nyilván teljesen más felnőttekkel dolgozni, bár az is előfordul, hogy az A-válogatottak is úgy viselkednek, mint az én U17-es tinédzsereim…

El tudod-e képzelni, hogy egyszer leülj majd egy NB I-es, vagy akár Serie A-s kispadra?

Ez attól függ, jönnek-e majd a lehetőségek, illetve, attól, hogy mikor. Folyamatosan tanulok, igyekszem fejleszteni magam. Csináltam képzést Spanyolországban, Hollandiában, rendszeresen kijárok Olaszországba, és próbálok tanulni a magyar „nagy öregektől” is, mert hiszem, hogy a futballunk megvolt Puskásék idejében, és azelőtt is. Vissza kell térnünk a gyökereinkhez, és modernizálnunk kell a magyar stílust. Csak hogy egy példát mondjak: a londoni 6:3-at többször láttam, többször kielemeztem, és láttam olyan támadásszervezési megoldásokat, amelyeket én is szeretnék átvenni. Mint már mondtam, élvezem az utánpótlásfutballt, mert nagyon komplex dolog. Jóval nehezebb, mint a felnőttfoci, ide is nagyon komoly és jó szakemberek kellenek – életekről, sorsokról döntünk.