Leány U17-es csapatunk vezetőedzője egy Baja melletti kistelepülésről, Csávolyról származik, ahol édesapja a mai napig biológia-testnevelés szakos tanárként tevékenykedik – innen a futball iránti rajongás.

– Kislánykoromban édesapám a csávolyi futballcsapat edzője volt, s amikor az ikertestvéremmel már kicsit nagyobbacskák lettünk, kijártunk a tréningekere, ott ragadt ránk a labda szeretete – meséli Petra.

Hogyan kezdtél el versenyszerűen játszani?

– Apunak volt egy nagyon jó barátja, aki Kiskőrösön edzősködött, elhívott bennünket egy tornára a fiúk közé, ekkor hat-hétévesek lehettünk. A kiskőrösi csapattal jártunk Bozsik-tornákra, s amikor a Bajával játszottunk, felfigyeltek ránk, s a Bajai LSE U7-es korosztályában a fiúkkal együtt kezdtünk el focizni, és ott is játszottunk egészen tizennégy éves korunkig. Aztán Budapestre, a Fradi utánpótláscsapatához kerültünk, ott még futballoztunk a fiúk között is, de akkor már kezdett kijönni a fizikális fölényük, így a lánycsapatnál folytattuk.

Kiskorodban inkább női vagy férfi futballisták voltak a példaképeid?

– Inkább a férfiak, akkoriban a női foci nem volt még túl népszerű, és nem nagyon lehetett látni a televízióban. Nagy Arsenal-szurkoló vagyok, így imádtam Thierry Henry és Cesc Fábregas játékát, rajtuk kívül még Samuel Eto’o volt a játékosideálom.

A futsalt mindig is párhuzamosan űzted a futballal?

– Nem mindig. Amikor felkerültünk a Fradiba, minél többet akartunk focizni, ezért Tolnára jártunk futsalozni – akkoriban ezt még megengedték a szabályok. A Ferencváros NB I-es csapatánál már nem lehetett egyszerre futballozni és futsalozni. Három évvel később el is mentem az Astra HLC-be, mert ott lehetett szinkronban csinálni a kettőt, és remekül kiegészítették egymást.

Mi az, amit a gyakorlatban át lehet vinni a csarnokból a gyepre?

– Leginkább a nyomás alatti játékszituáció-megoldásokat, technikai kivitelezéseket, hiszen a futsalban egy pillanatod van arra, hogy jó felé vedd át a labdát. A mai modern labdarúgásban ez a nagypályán is egyre többször megjelenik, s ha a futsalban megszerzed az alapokat, a gyepen is jobb leszel. Kisebb a pálya, kevesebb az idő, gyorsabban kell gondolkodni. A futsalban a labda is nehezebben kezelhető, ami szintén fejleszti a technikát.

Ha megnézünk bizonyos labdarúgókat, különösen a brazilokat – Ronaldinhót, Robinhót vagy Neymart –, sokan közülük jó darabig párhuzamosan űzték egymás mellett a futsalt és a nagypályás focit…

– Látszik is rajtuk, hogy mennyire kiforrott a technikájuk. Nem állítom, hogy ez kizárólag a futsal miatt van, de én preferálnám, hogy a futsal legyen része a nagypályás labdarúgók képzésének. A teremben négy játékos van a pályán, s ha belegondolunk, a nagypályán is két-három-négy játékosról szólnak az egyes játékhelyzetek. Ha a futsalban valaki megtanulja a négy játékos együttmőködésével együtt járó létszámelőnyös, létszámazonos vagy létszámhátrányos szituációk megoldását, az hatalmas segítség a nagypályás karrierjében is.

Le szoktad vinni a lányokat a terembe?

– Ha rosszabb az idő, a csarnokban is játszunk, illetve a kis műfüves, palánkos pályán gyakoroljuk a négy a négy elleni játékot – nyilván normál labdával.

Jelenleg az U17-es csapatunkat irányítod – milyen edzői filozófia mentén dolgozol?

– A magas labdabirtokláson alapuló játékot részesítem előnyben, jó, ha egy csapat ilyen téren is domináns. Ugyanakkor szeretem, ha hatékonyan van nálunk a labda, nem öncélú oldalirányú passzolgatással, hanem a játékhelyzetnek megfelelő előrejátékkal operálunk. Eléggé elcsépeltnek hangzik, de azt vallom, hogy a legjobb védekezés a támadás. A lányokba is azt sulykolom, hogy legyen nálunk a labda, oldjuk meg nyomás alatt a helyzeteket, ugyanis amíg birtokunkban van a játékszer, az ellenfél nem tud gólt rúgni. Itt a Puskás Akadémián női szakágában is egységesen ezt valljuk – a nagycsapattól kezdve az U15-ig.

A trénerek közül kinek a munkásságát követed kiemelt figyelemmel?

– Két olyan edzőt nevét mondanám, aki a Barcelonánál dolgozott: Pep Guardioláét, illetve Luís Enriquéét, ők az általam ideálisnak vélt felfogáshoz hasonló stílusban játszatták a csapatukat. Rajtuk kívül Carlo Ancelottit említeném, őt nem is elsősorban taktikusként, hanem sokkal inkább a mentális téren végzett munkája, illetve kiváló pedagógiai érzéke miatt emelném ki.

Visszatérve Puskás Akadémiához: milyen terveid vannak a következő három-négy-öt évre?

– Nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy a felnőtt labdarúgás felé kacsingassak, viszont rendkívül boldog lennék, ha a játékosaim közül pár év múlva egyre többet látnék viszont a Puskás Akadémia nagycsapatában, esetleg más NB I-es klubokban vagy akár külföldön is – vannak nálunk olyan lányok, akik képesek lehetnek arra, hogy nemzetközi szintű karriert fussanak be. Igyekszem gyökeret verni utánpótlásedzőként, és a játékosaimnak átadni a tudásom legjavát. Nem titkolt célom, hogy egyszer a korosztályos válogatottaknál is dolgozhassam, de az elkövetkezendő éveimet mindenképp a Puskás Akadémia kötelékében képzelem el.

Edzőként megkönnyíti a dolgodat, hogy itt a klubnál több játékossal – még a fiatalabbak közül is – együtt futballoztál?

– Olyan szempontból mindenképp, hogy tudom, mit képvisel a női szakág – játékosként és edzőként is része voltam-vagyok a rendszernek, így nagyon könnyű benne elhelyeznem magam. Ezenkívül azt is érzékelem a gyerekeken, hogy könnyebben fogadják meg a tanácsaimat, mert nemrég még én is egy voltam közülük. A Puskás Akadémia mélyen itt van szívemben, hiszen évekkel ezelőtt szinte a semmiből kezdtük Halászi Kingáékkal az építkezést. Kivettem a részem a feljutásból, az NB II-ben és az NB I-ben is elég nagy szerepem volt – sajátomnak érzem az egészet.