– A labdarúgás szeretete nálunk a családból jött, a szüleim is fociztak, valamint a bátyám is, így aztán a hétvégi, illetve szabadidős programok jórészt futballal teltek – meséli Kitti, aki maga is csakhamar beleszeretett a labdarúgásba. – Lovasberényben nevelkedtem, és amikor csak tehettem, ott voltam apu és a testvérem meccsein, akik a megyei bajnokságokban játszottak. A faluban volt korosztályos csapat, oda vittek le először edzésre, és nekem is nagyon megtetszett a foci. A szintén lovasberényi Nagy Zsolttal annak idején együtt futballoztam, sok Bozsik-tornán szerepeltünk egy csapatban.

Nocsak… Joe már akkor is kiemelkedett?

– Igen, bár meg kell jegyeznem, hogy kitűnő korosztály volt a miénk a faluban, gyakorlatilag minden megyei szintű tornát megnyertünk. Nyilván ő volt a legjobb játékos, ő szerezte a legtöbb gólt, de rajta kívül is voltak ügyes kissrácok, és azért én is a jobbak közé tartoztam… Zsolttal egyébként a mai napig megmaradt a jó viszonyunk, és nagyon örülök, hogy Lovasberényből férfi nagypályás és női futsalválogatott játékos került ki.

Meddig játszottál a fiúk közt?

– Ameddig csak tudtam, aztán Székesfehérvárra, a Köfém SC-hez kerültem, a környéken akkoriban jóformán csak nekik volt női csapatuk. Megyei szintű bajnokságokban futballoztam, és hamarosan elkezdtem futsalozni is.

Végül az utóbbi mellett tetted le a garast…

– Igen, mert hamarosan a tanulmányaim kerültek előtérbe, előbb gimibe jártam, majd a Testnevelési Egyetemre, s ott már csak a futsalt folytattam. Úgy gondoltam, egyszerre nem fér bele a nagypálya, az egyetem és a futsal, nem szerettem volna, ha valamelyik a másik rovására megy, és a tanulással a futsalt tudtam jobban összeegyeztetni – már csak a heti edzésszám miatt is. Fehérvár után Csömörön már az NB II-ben játszhattam, majd Dunakeszin első osztályú játékos lettem. Nagyon jó csapatokhoz kerültem eddigi pályafutásom során, rengeteg pozitív hatás ért, az edzőim és a volt játékostársaim nagy részével a mai napig nagyon jó viszonyt ápolok. Magát a sportágat is nagyon megszerettem, dinamikusabb, tempósabb, többet van nálad a labda, s ezáltal több „inger” is ér, mint a nagypályán. Jelen pillanatban Tolnán játszom, ahol kolléganőm, Krascsenics Petra a csapattársam, csakúgy, mint a válogatottban. Ő támadójátékos, én sokkal inkább védekező szellemű vagyok, így jól kiegészítjük egymást a pályán is.

Mi az, amit a kispályás tapasztalatodból fel tudsz használni az U15-ös lányoknál?

– A labdabiztosságot, a technikát remekül feljeszti a futsal, illetve nagyon jól jön az egyes játékszituációk megoldásánál – ezeket az elemeket ennél a korosztálynál nagyszerűen be lehet építeni. Ehhez persze nem kell a teremben edzeni, hiszen az említett játékhelyzetek a füvön, illetve a műfüvön is ragyogóan oktathatók-modellezhetők.

Már az egyetem alatt tudatosan készültél az edzői pályára?

– A gimnázium után abban biztos voltam, hogy szeretnék a sport területén maradni – a Testnevelési Egyetemen az alapképzést testnevelő-edző, a mesterképzést pedig testnevelőtanár-gyógytestnevelő szakon végeztem –, ám akkoriban még nem tudtam, hogy inkább a tanári vagy az edzői vonal fog közelebb állni hozzám. Az egyetem után tanítottam is egy darabig általános iskolában, de aztán Halászi Kinga megkeresett, ő tudta, hogy már végeztem, és lehetőséget ajánlott, hogy próbáljam ki magam az edzői szakmában.

A pedagógusi vénádat tekintve kijelenthető, hogy az U15-ös korosztály áll hozzád a legközelebb?

– Igen, nyugodtan mondhatjuk. Amikor idekerültem, az U14-esekkel dolgoztam, a tavalyi évben az U17-eseknek voltam a vezetőedzőjük, most pedig az U15-ösöket irányítom. Megtaláltam velük a közös hangot, rendkívül alázatosak és szorgalmasak a lányok, tényleg azért vannak itt, mert tanulni, fejlődni szeretnének. Ennél a korosztálynál nagyon fontos, hogy pedagógusként is jó legyen az ember, és azt hiszem, nagyszerűen egymásra találtunk a csapattal. A legtöbb lány esetében megvan a lehetősége annak, hogy később sokra vigyék, így nagy felelősség őket irányítani-terelgetni a labdarúgóvá válás útján. Itt természetesen a technikai, taktikai alapokra is gondolok, de a lelki, mentális rész is ugyanolyan fontos, hiszen ilyenkor tanulják meg, hogyan kell hozzáállni a munkához úgy, hogy később is sikeresek lehessenek.

Látsz köztük olyat, akire már most azt mondanád, hogy egyszer a nagyválogatottságig, illetve a külföldi karrierig is viheti?

– Ezt ebben a korban még nehéz egyértelműen kijelenteni, sőt nem is igazán lehet, hiszen nagyon fiatalok, és az út elején járnak, ugyanakkor kétségkívül vannak olyanok, akiknek megvan ehhez a tehetségük. Nyilván az, hogy ez a talentum kibontakozzon, legelőször is rajtuk múlik, de mi itt minden erőnkkel azon vagyunk, hogy jó kezekben legyenek, és meg tudják valósítani az álmaikat. Jómagam igyekszem azt is tudatosítani a lányokban, mekkora lehetőség számukra, hogy itt tanulhatnak és edzhetnek, hiszen a Puskás Akadémiánál tényleg minden esélyük megvan arra, hogy labdarúgók legyenek.

Neked sikerült-e az álmaidat megvalósítanod azzal, hogy nálunk dolgozol?

– Úgy vélem, nagyon jó lehetőséget kaptam. Ez a negyedik szezonom az akadémián, sok kollégától tanulhattam-tanulhatok, ami a szakmai fejlődésemet remekül szolgálja. A lányok nagyon hálásak, általában véve nagyszerű a hozzáállásuk, egyszóval szeretek itt dolgozni. A jövőben is gyerekekkel szeretnék foglalkozni – a továbblépés lehetőségét nem abban mérem, hogy minél magasabb korosztálynál dolgozhassam, hanem abban, mennyit tudok átadni a tudásomból.