Minden ünnepnek megvannak a maga jelképei, amelyeket örökül kaptunk elődeinktől. A húsvét egyik legfőbb motívuma, a tojás az élet, a teremtés, a születés csodájának legősibb szimbóluma, amelyet már a Krisztus előtti korok emberei is használtak, s amely aztán a kereszténységben is hangsúlyt kapott: a feltámadás titkának szimbóluma lett. A népi hagyomány szerint a keresztre feszített Jézus kiontott vére festette pirosra a hímes tojást, amelynek színe tehát a vért, a bennünk áramló életet jelképezi. A folklór és az egyházi tradíció ily módon kiegészítik egymást, ám a világ mintha minden erejével azon lenne, hogy az ősi tudást hordozó, jelentéssel bíró szimbólumoknak s így a kereszténység legszentebb ünnepének lényegét elfedje, s a húsvét is legyen csupán egy újabb munkaszüneti nap, a csokitojás meg a nyúl és persze a kötözött sonka „ünnepe” – elvész a tartalom, kiüreslik a forma, s egyre többen nincsenek már tisztában azzal, hogy voltaképp mit is ünneplünk húsvétkor. Holott pattan a rügy, roppan a héj, mozdul a kő, nyílik a sír – s megtörténik a felfoghatatlan, hitünk megmélyebb titka, a kereszténység legnagyobb misztériuma: a feltámadás. Legyőzi hát az élet a halált, remény gyúl a sötétség csendjében, húsvét ünnepén a feltámadt Krisztus fénye, a titkon mindannyiunk által vágyott örök élet ígérete sejlik át. Ilyenkor mi, keresztények így köszöntjük egymást: „Feltámadt! Valóban feltámadt!” Kívánjuk, hogy az ünnepi szavakból áradó szent öröm kísérjen mindnyájunkat életünk minden napján!