Gyerkőcként hogyan kerültél kapcsolatba a labdarúgással?

– Gyakorlatilag beleszülettem, olyan értelemben, hogy falusi környezetben, Szadán nőttem fel. A nyolcvanas évek elején-közepén egy kisközségben más lehetőség nem nagyon volt a szórakozásra, mint kimenni a mezőre, ledobni négy pulóvert, aztán focizni egy jót – mindig másnak a labdájával. A futball volt az a közösségi játék, amely minket, fiúgyerekeket összehozott. Ezen kívül édesapám családjában mindig is kiemelt szerepet játszott a sport, a futball. Emlékszem, kissráckoromban még nem volt minden háztartásban színes tévé, nekünk viszont volt, így nálunk verődtek össze édesapám barátai BEK-meccseket nézni, s utána megvitatni a történéseket. Mindig csodáltam, mennyire tudtak a lelkesedni a labdarúgásért, így én is „megfertőződtem”.

Láttál a tévében olyan játékosokat, akiket példaképnek tekintettél?

– Fradi-szurkoló családba születtem, édesapám révén sokat jártam mérkőzésekre az Üllői útra. Bánki Dodó volt az első nagy kedvencem, tinédzserkoromban pedig a tragikus körülmények között elhunyt Simon Tibor. Utóbbi megtestesítette azt, amit számomra a kedvenc klubom, illetve maga a sport jelentett: a kemény munkát, a megalkuvás nélküli küzdelmet, vereség esetén pedig a sportszerű főhajtást a győztes előtt. A külföldiek közül Brian Robson játékát szerettem, később pedig Roberto Baggióét, s amikor én is megtaláltam a helyemet futballpályán belül, a posztomon játszók, azaz a védekező középpályások kezdtek el érdekelni. Nagy élmény volt például az argentin Fernando Redondo futballja, a maiak közül pedig Casemiro az, akinél találkozik a játékintelligencia, a technikai tudás és az alázat.

Mikor kezdted el versenyszerűen űzni a sportágat?

– Mivel az átlagnál ügyesebb voltam a játékban, a testnevelőtanárunk elég hamar felfigyelt rám, és segített eljutni a szomszédos város, Gödöllő klubjába, ott kezdtem el a futballpályafutásomat, amely egyébként annyiban merült ki, hogy megyei szintű, illetve BLASZ-os csapatokban játszottam. Lett volna lehetőségem feljebb is lépni, de a családi tanács mindig a tanulás mellett tette le a garast, mondván, hogy a sportolói lét igencsak kiszámíthatatlan. Így maradt az iskola – gimnáziumba a váci piaristákhoz jártam, majd a TF-en testnevelőtanár lettem –, a foci pedig maradt a hobbi, a nagy szerelem.

Hogyan jött az edzősködés?

– Még Vácon, tanárként kezdtem el futballt szervezni – akkor még iskolai szinten. Nagyon sok ügyes, jó képességű sráccal dolgoztam, diákolimpián és egyéb versenyeken sikerült elérni komolyabb eredményeket. Aztán visszakerültem Gödöllőre, ott kezdtem el az edzői pályámat, kilenc-tízévesekkel foglalkoztam. Ezt követően az MTK serdülőivel dolgoztam, majd a Fradinál az U10–U11-eseket edzettem, utána következett a Puskás Akadémia, ahol az idősebbeknél, az U19-es korosztálynál kaptam szerepet asszisztensedzőként, majd tavaly nyáron jött az NB III.

Ami akár nagy váltás is lehetne, hiszen a PAFC II felnőttcsapat, de bizonyos szempontból mégsem…

– Az NB III-as csapat az akadémia kimenete, de vannak idősebb, tapasztalt játékosok is – gondolok itt Magasföldi Dodira, Czár Ricsire, Bakos Szabira, Fodor Marcira –, körülöttük pedig csupa 2005–2006-os születésű fiatalember… Elsődlegesen az a célunk, hogy a gondjainkra játékosokból a lehető legtöbbet hozzuk ki labdarúgóként, de az is nagyon szép feladat, hogy személyiségfejlődésüket is a megfelelő irányba tereljük. Ugyanakkor az eredmény is fontos, hiszen sportolókról beszélünk, akik nyerni akarnak, és az edzőknek is visszaigazolás a munkájukról.  Aztán a fiatalok közt vannak olyanok is, akik már az első csapat keretéhez tartoznak. Esetükben lényeges, hogy az NB I-es edzéseken tanultakat felnőtt meccskörülmények között minél többet tudják alkalmazni felnőtt futballisták ellen. Szerencsére nagyon jó személyiségű, intelligens srácok, akik tisztában vannak vele, hogy jelenleg hol tartanak, hová szeretnének eljutni, illetve milyen állomást jelent a karrierjükben az NB III.

Ha már az emberi oldal szóba került: milyen edző Szemerédy Koppány?

– Olyan, aki sohasem elégedett önmagával, és mindig a megújulás lehetőségét keresi. Olyan, aki mindig először magában keresi a javítanivalót, aztán a környezetében. Olyan, aki hisz abban, hogy igazán klasszis sportoló csak a szó legnemesebb értelmében vett jó emberből lehet. Épp ezért igyekszem komoly energiákat fordítani arra, hogy a srácok jellemét, világnézetét, látásmódját abba az irányba tereljem, amelyről az gondolom, hogy üdvözítő.

Nálunk ilyen szempontból is megtaláltad a helyed?

– A Puskás Akadémia nagyon különleges közeg, ha úgy tetszik, a futball Pannonhalmája, igazi kuriózum a maga épületeivel, elzártságával, kistelepülési létmódjával, a sok határon túli fiatallal. Speciális világ, amelyben nagyon-nagyon sok érték van, mind sportszakmai téren, mind a fiatalok nevelése szempontjából – komoly megtiszteltetésként élem meg, hogy itt dolgozhatom.