– Hatévesen, Munkácson kezdtem el futballozni az édesapám által alapított sportegyesületben, amelyből mostanra akadémia lett. Nála játszottam először, emlékszem kezdetben hatan-heten voltunk, aztán szinte a semmiből elkezdtünk bajnoki címeket nyerni és feljutottunk az első osztályba. Tizenöt évesen aztán Nyíregyházára kerültem, ott fejeztem be az akadémiát, majd lehetőség nyílt rá, hogy az amerikai egyetemi fociban kipróbáljam magam, de végül az Újpestnél kötöttem ki negyedik számú kapusként, ahol Pálinkás András foglalkozott velem. Aztán védtem a Honvéd NB III-as csapatában, majd jött a Dunaújváros, végül a Rákosmente – sorolta fel labdarúgó-pályafutása állomásait U19-es csapatunk asszisztensedzője. – Huszonegy esztendősen abbahagytam a futballt, és a tanulmányaimra kezdtem koncentrálni, majd a Munkácson keresztül jött a Puskás Akadémia megkeresése, ahová videoelemzőként kerültem.

Meglehetősen hamar abbahagytad a focit – miért döntöttél így?

– Kevés lehetőséget láttam arra, hogy bekerüljek felsőbb osztályokba. Lehet, hogy több kitartással sikerült volna, de nem igazán vázoltak fel előttem jövőképet, úgy láttam, nem tudok annyit hozzátenni a futballhoz játékosként, mint amennyit edzőként képes lennék. Érdekes, hogy amikor még futballista voltam, trénerként nem nagyon tudtam elképzelni magam, de most, hogy elkezdtem az edzősködést, jobban élvezem a labdarúgást, mint azelőtt bármikor.

Mi számodra a legélvezetesebb az edzői pályában?

– Leginkább az építkezés folyamata. Látod a fázisokat, van mélypont, csúcspont, zuhanás és fejlődés, s a végén ideális esetben eljutsz arra a pontra, hogy kezded látni a munkád eredményét.

Az U19-eseknél bőven szerezhetsz tapasztalatokat, hiszen meglehetősen speciális korosztály…

– Igen, megvan a maga szépsége és a hátulütője is. Lassan három éve dolgozom velük, nehéz korosztály, de látom azokat a játékosokat, akiknek kellett még az a plusz egy év, hogy aztán dobbantsanak, és az NB III-ba, illetve még feljebb, a másodosztályba kerüljenek. Az, hogy ez sikerül-e, persze nagyban függ az adott játékos fizikumának, tudásának, illetve személyiségének fejlődésétől.

Sikerült-e már kialakítanod valamiféle edzői filozófiát?

– Vannak gondolataim, próbálkozom, de mivel még úgy érzem, fiatal és tapasztalatlan vagyok, ezért saját filozófiáról még nem beszélnék. Sokkal inkább azt figyelem, hogyan csinálják a dolgokat a nálam tapasztaltabbak, gondolok itt Körtvélyesi Istvánra vagy akár Laczkó Zsoltra – tőlük igyekszem tanulni, ellesni ezt-azt. Ezen kívül sokat bújom a szakirodalmat, illetve a Testnevelési Egyetemre, valamint UEFA-licences képzésekre járok – jelenleg az a legfontosabb számomra, hogy minél több dolgot elsajátítsak a szakmából. Ugyanakkor nyugodtan kijelenthetem, hogy szeretem a rendet, azt, amikor minden a lehető lepontosabban meg van tervezve. Mivel videoelemző voltam, szeretek belemenni a részletekbe, mindent a lehető legaprólékosabban kidolgozni. Imádom a labdarúgás taktikai részét, analizálni a csapatmozgásokat, szeretek felkészülni az ellenfelekből, illetve munkálkodni a saját hibáink kiküszöbölésén. Persze a foci bonyolult dolog, a meccseken és az edzéseken is adódhat olyan szituáció, amellyel nem kalkulál az ember, de ha felkészült vagy, ott helyben tudsz korrigálni.

Az szakmai példaképeidet is az alapos trénerek közül választod?

– Mostanában sokat foglalkozom az angol futballal, nagyon tetszik Roberto De Zerbi munkássága, szeretem, ahogy építkezik, a gyors átmeneteket pedig Carlo Ancelottitól igyekszem ellesni, de rajtuk kívül is rengeteg edzőtől lehet tanulni, hiszen mindenkinek van olyan specialitása, amely követendő példa lehet.

Ha már Ancelotti szóba került, őt sokan az egyik legkiválóbb pedagógusnak tartják a szakmán belül. Te hogyan viszonyulsz a játékosokhoz?

– Másodedzőként közelebb tudom engedni őket magamhoz, egy vezetőedzőnek talán jobban meg kell húznia a határt. Igyekszem minél többet megtudni a srácokról, sokat beszélgetni a gondjaikról-bajaikról, s adott esetben segíteni. Közvetlen embernek tartom magam, és azért is fontos a jó kommunikáció, mert akár fiatalok a játékosok, akár nem, vannak jó meglátásaik, s ha úgy adódik, érdemes hallgatni rájuk – ha a jövőben egyszer vezetőedző lennék, akkor is ezt a szemléletet szeretném továbbvinni.

Ezek szerint tudatosan készülsz az előrelépésre?

– Ez a célom, de semmit nem szeretnék elkapkodni, mindennek megvan a maga ideje, folyamata. Ha azt érzem, hogy már elértem arra a szintre, hogy megálljam a helyem, akkor nem tagadom, szívesen kipróbálnám magam – akár egy felnőttcsapat vezetőedzőjeként is. Még rengeteg hiányosságot érzek magamban ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, de hiszek abban, hogy folyamatosan és fokozatosan fejlődve el tudom érni azt a nívót, amely ahhoz szükséges, hogy ezt a célomat teljesíteni tudjam.

Ha véletlenül nem a futballal foglalkozol, mivel ütöd el az idődet?

– Egyre ritkább, hogy nem a labda van nálam a főszerepben, mert az edzések után még a haverokkal elmegyünk focizni, de amikor van időm, szeretek megnézni egy-egy jó filmet, illetve főzni, főleg olasz ételeket. A spaghetti carbonara a specialitásom – egyszer még saját guancialét (olasz tokaszalonna – a szerk.) is pácoltam –, aki kóstolta, az bizony nem panaszkodott…