Százhetvenhét NB I-es meccsel a hátad mögött azok közé tartozol, akiknek van tapasztalatuk arról, milyen Magyarországon a legmagasabb osztályban játszani. Hogyan indult a labdarúgó-pályafutásod?

– Hatéves voltam, amikor a bátyám edzője meghívott az FTC fiókcsapatába, ott kezdődött a futballkarrierem. Az egész utánpótláskoromat a zöld-fehéreknél töltöttem, Laczkó Zsolttal például hat évet játszottunk együtt. Tizennyolc évesen a felnőttcsapat kispadján is ültem a Sopron elleni, Üllői úti tévés meccsen – nekem az első NB I-es találkozóm lett volna, Lipcsei Péternek az volt az ötszázadik meccse zöld-fehérben. Sajnos nem sikerült beállnom, mert szoros volt a mérkőzés, de Fradi-nevelésű játékosként ez is hatalmas élmény volt.

Fradistaként mégis a Vasasban mutatkoztál be az NB I-ben – hogyan kerültél a Fáy utcába?

– Megkaptam a profi szerződést a Fradinál, de éppen azon a nyáron zárták ki a csapatot az NB I-ből, az NB II-ben pedig csak három fiatalra számítottak. A Ferencváros jogán a Vasas indult az első osztályban, az utánpótlás-válogatottban az angyalföldiek akkori harmadik számú kapusa, Bogdán Ádám csapattársam volt, ő ajánlott be a piros-kékekhez, akik le is szerződtettek, és az első idényemben be is mutatkoztam, ott is játszottam a legtöbbet az élvonalban, a második legtöbbet pedig a Paks labdarúgójaként.

Nagy tekintélyt ad az U17-es srácok előtt egy ilyen komoly focistamúlt?

– Nyilván felnéznek Zsoltra és rám is, de nem emiatt szeretnek, vagy edzenek jól a gyerekek, sokkal inkább amiatt, mert hitelesek vagyunk. Kemény Dénes annak idején azt mondta, egy edző minőségét nyolcvan százalékban a tanulás határozza meg, és csak húsz százalékban a játékosként megszerzett tapasztalat. Utóbbi éles helyzetben kétségkívül hasznos lehet, de nem a játékosmúlt teszi a jó edzőt.

Az edzői pályára tudatosan készültél már játékoskorodban, vagy később tetszett meg a dolog?

– Nagyon szeretem a futballt, fiatalkoromban csak a focinak éltem. Most, családapaként már a kisfiam és a feleségem az első, de kölyökként csak a labdarúgás határozta meg az életemet. Ha nem edzésen voltam, akkor a téren fociztunk egész álló nap, így talán érthető, hogy nem akartam elszakadni a focitól. Mindig is bennem volt, hogy a profi pályafutásom befejezése után is a futballban szeretnék maradni, nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy mással foglalkozzam. Ezért aztán huszonöt-huszonhat éves korom óta tudatosan készülök arra, hogy edző legyek, még NB I-es játékosként végeztem el a C licences képzést, s azóta is folyamatosan képzem magam. Három éve kaptam meg az A licencet, két éve az erőnléti edzői képesítést, elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, ahol a mesteri fokozatot is meg szeretném szerezni. A pro-licenchez még hiányzik a szakmai tapasztalatom, azért is dolgozom az utánpótlásban, hogy az meglegyen.

Akkor a Puskás Akadémiánál a legjobb helyen vagy?

– A BVSC-nél kaptam volna edzői állást, és hosszú távon számítottak volna rám, de úgy gondoltam, itt többet tudnék fejlődni, mint az NB III-ban másodedzőként és játékosként. Aligha kell ecsetelnem, hogy a Puskás Akadémia a legkiemelkedőbb akadémia Magyarországon, itt dolgoznak a legjobb szakemberek, százalékos arányban itt vannak a legjobb utánpótlás-játékosok, így nagy örömmel jöttem. Boldog voltam, hogy felvettek, mert azért nem volt könnyű ide bejutni, jó pár kör szakmai interjún kellett megfelelnem, hogy végül engem válasszanak.

Említetted, hogy Laczkó Zsolttal annak idején a Fradiban együtt futballoztatok. Most ismét egy csapatot alkottok – mondhatni, hogy egymás gondolatát is ismeritek?

– Azt hiszem, ezt nyugodtan állíthatjuk. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így nagyon könnyű a közös munka, hiszen az utánpótlás-válogatottakban is végig együtt játszottunk, de az NB I-ben a Vasasban, illetve a Paksban is voltunk csapattársak. A bizalom mindkét irányban százszázalékos, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy vele dolgozhatok, ugyanis Zsolt rendkívül ambiciózus, a szakmai karrierjét tudatosan építő szakember. Emellett nagy szerencsém, hogy ő nap mint nap Marco Rossival is dolgozik a felnőttválogatott mellett, ahonnan friss, naprakész tudást hoz magával. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy amikor idekerültem, nem vele kezdtem a munkát, csak úgy alakult, hogy ebben az évben együtt dolgozunk az U17-es csapat mellett.

Mi jelenti az U17-eseknél a legnagyobb szakmai kihívást egy edző számára?

– Az, hogy itt már számít az eredmény, szoktatni kell őket az eredménykényszerhez, nyomás alatt kell játszaniuk minden héten. Még gyerekek, de már nagyon közel állnak a felnőttfocihoz. Mi is igyekszünk tudatosítani bennük, hogy kevés az idő, nem pazarolhatnak el egy napot sem, mert lehet, hogy két hét múlva már a nagycsapattal edzenek. Ez a korosztály komoly vízválasztó: ebben a korban dőlhet el, hogy NB I-es játékos leszel, az NB III-ben vagy az U19-ben folytatod tovább. Az U17-esektől simán fel lehet kerülni az NB I-es kerethez, ha jól dolgozol, tudatos vagy, és a sérülések is elkerülnek. Itt van például Kern Martin, aki tavasszal mutatkozott be az első osztályban – ő U17-es korú játékos, akit példaként lehet a többiek elé állítani.

Szóba került, hogy a pro-licenchez még kell a gyakorlati tapasztalat. Ha meglesz, irány egy NB I-es kispad?

– Természetesen hosszú távon ez a célom, ezért képzem magam és tanulok minden nap. A feleségem egyszer azt mondta, sokkal több volt a labdarúgó-pályafutásomban, de hisz benne, hogy jobb edző leszek, mint amilyen játékos voltam. Ez nagyon jól esett, és komoly belső motiváció számomra, mindig sikerül magabiztosságot merítenem belőle. Annak idején a nulláról fel tudtam építeni egy profi futballkarriert – ha akkor sikerült, most miért ne sikerülne?