Sok szempontból a Puskás Akadémia egyik legérdekesebb figurájával beszélgetek most, hiszen, ha valaki tudja, mit jelent ennél a klubnál dolgozni, az te vagy…

– Alcsútdobozi vagyok, gyerekkorom óta ide jártam focizni, itt fejeztem be az általános iskolát is, édesanyám is itt tanított, s a barátaim nagy része mindig itt volt Felcsúton, úgyhogy nyugodtan mondhatom: ezer szállal kötődöm ide. A futball szeretete édesapámtól ered, aki ugyan nem futott be komoly karriert – egyetemi, főiskolai csapatokban játszott –, de a sport, a mozgás iránti igényt a testvéreimmel együtt tőle örököltem. Amikor itt megalakult a serdülőcsapat, eljöttem, kipróbáltam, megtetszett – így kezdődött a szerelem, amely gyerekkorom óta meghatározza a mindennapjaimat. A gimnáziumi éveimet Tatán töltöttem, ott fociztam a megyei, illetve az NB III-as csapatban, a gimi elvégzését követően pedig a Testnevelési Egyetem sportszervezői szakára jártam, de nem vonzott a klasszikus egyetemista lét, és Budapesten sem akartam élni. Így kerültem vissza Felcsútra; akkoriban alakult meg a megyei felnőttcsapat, ahová szívesen jöttem vissza játszani, hiszen itt voltak a barátaim. Elvégeztem a D-licences edzőképző tanfolyamot, pályakarbantartóként dolgoztam az akadémián, s az egyik megyei utánpótláscsapat irányítását is megkaptam.

Ha a grassrootsból érkező szakembert akarnánk bemutatni, nálad jobb példát keresve sem találhatnánk…

– Amikor gyerekként itt fociztam, még egyetlenegy pálya volt, körülötte földekkel, úgyhogy egy-egy nagyobbra sikerült rúgás után a kukoricásból kellett visszahoznunk a labdát, tehenek legeltek a szomszédban, úgyhogy az akkori állapotok tényleg köszönőviszonyban sem voltak a mai Puskás Akadémia infrastruktúrájával – én ebben nőttem fel, és soha nem is tagadom meg a gyökereimet.

Mit jelent számodra a futball?

– Mindent. Őszintén szólva, nem is tudnám elképzelni magam máshol. Az, hogy nap mint nap ott lehetek a pályán, akár az amatőr felnőttek között, akár az akadémista gyerekekkel, mindennél többet jelent. Amikor tavaly nyáron édesanyám meglátogatott az akadémián, és azt mondta: nem tudta volna elképzelni, hogy egy irodában üljek, megnyugtattam, hogy ez csak a munkám egyik fele, majd levittem őt a pályára, és megmutattam neki, hol vagyok otthon igazán. Már pályakarbantartó koromban is reggeltől estig kint voltam a gyepen, néztem az edzéseket, a játékosokat – a foci az életem.

Ezt el is hihetjük, hiszen amellett, hogy az U16-osok másodedzője vagy, játékos-edzőként évek óta te irányítod az egyre sikeresebb felnőtt amatőrcsapatunkat is.

– Amikor én lettem a vezetőedző, még a húszas éveim közepén voltam, és elég nehéz volt megszokni az új helyzetet, de szerencsére a többiek partnerek voltak mindenben, és azóta is rendben működnek a dolgok.

Olyannyira, hogy…

– … ha minden igaz, a hétvégén vagy a jövő héten meg is nyerjük a bajnokságot. Most jött ki az elvégzett munka eredménye; volt úgy, hogy nem jöttek a sikerek, volt úgy, hogy igen, de közösség mindig nagyszerű volt, és ez a legfontosabb – az, hogy minden bizonnyal bajnokok leszünk, csak a hab lesz a tortán.

Milyen érzés például egy hetvenkilencszeres válogatott játékost instruálni?

– Vanczák Viliről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Számomra kezdetben kissé fura volt taktikai utasítást adni egy ilyen fantasztikus játékosmúlttal rendelkező labdarúgónak, de hál’ Istennek nagyon könnyen megszoktam. Minden leendő futballistának azt kívánom, hogy olyan alázatos, szorgalmas játékos és olyan jó ember váljék belőle, mint Viliből.  

Amikor belépsz az U16-osok öltözőjébe, egyből át tudsz kapcsolni „gyereküzemmódba”?

– Mondhatom, hogy igen. Harmadik éve dolgozom akadémistákkal, annak idején még Fóris Robi asszisztensedzőjeként kezdtem, vele gyerekkorunk óta együtt fociztunk, ő sokat segített abban, hogy be tudjak illeszkedni az akadémiai képzésbe. A PAFC III-nál felnőttekkel, barátokkal dolgozom, az U16-os csapatnál pedig az ország legtehetségesebb fiataljaival, akikből ki kell hozni a maximumot. Az egyik helyen az az elsődleges, hogy élvezzük, amit csinálunk, a gyerekeket pedig abban kell segítenünk, hogy elérjék a maguk elé kitűzött célokat, és minőségi labdarúgókká váljanak. De azt nekik is mindig el szoktam mondani, hogy mosollyal az arcukon futballozzanak, még akkor is, ha tizenöt-tizenhat évesen nagyon sok mindenről le kell mondaniuk a karrierjük érdekében.

Fiatal szakemberként a későbbi edzői pályafutásodat az utánpótlásban vagy a „nagyoknál” képzeled el?

– Jelen pillanatban nem tudok egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Képzem magam, igyekszem tökéletesíteni a tudásomat, arra törekszem, hogy mindenkitől tanuljak. A gyerekekkel remekül megtalálom a közös hangot, de természetesen vonz a felnőtt foci is, többek között ezért sem „engedtem el” a megyei csapatot. Az edzői karrierbe nyilván azért vágtam bele, hogy egyszer majd elérjek valamit, vannak ambícióim, de nem vagyok türelmetlen, semmit sem akarok elsietni.