Mitring István nevét minden valamirevaló futballdrukker ismeri, de azt talán kevesen tudják, esetedben hogyan kezdődött a foci iránti szerelem. Hol tetted meg az első lépéseket?

– Még írástudó is alig voltam, úgy hatéves lehettem, amikor édesapám szülővárosomban, Mosonmagyaróváron kivitt a futballpályára. A kapuba először kapushiány miatt kerültem be, no meg azért, mert ott nem kellett annyit szaladgálni, mint a mezőnyben, és az ügyességem is inkább a gólvonal előtt állva tudott kidomborodni. Az első egyesületem a Mofém Vasas volt, onnan kerültem a Motim TE-hez, szülővárosom első számú csapatához. Ott szúrták ki a tehetségemet, nagyjából ekkor dőlt el végleg, hogy kapus leszek.

Voltak-e példaképeid a posztodon gyerekként?

– Akkoriban még nem zúdult a nyakunkba olyan mennyiségben a futball, mint mostanában, így inkább a helyi legendák munkásságát követtem figyelemmel, a Mofém Vasasban Fekete Zoltán, a Motimban pedig Schnitzer Imre volt az „igazodási pont” – a mai napig szívesen emlékszem mindkettőjükre.

Hogyan fedezték fel magasabb szinten is a tehetségedet?

– Akkoriban volt egy országos szintű tehetségkutató, Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni? címmel. Az 1984-es kiírás előtt elindultak a helyi, megyei, területi kiválasztó fordulók, amelyeket sikerrel vettem, így bekerültem az országos döntőbe. Szegeden a SZEOL–Újpest bajnoki idénynyitó előtt játszhattunk előmérkőzést, amelyen természetesen ott voltak a különböző klubok sportvezetői, játékosmegfigyelői is – Németh Lajos ott szúrt ki, így kerültem Fehérvárra, a Vidihez. Mivel akkoriban még létezett a sorkatonai szolgálat, hamarosan két évre a Honvédnál találtam magam, ott lettem először huzamosabb ideig tagja egy felnőttcsapat keretének. Magyar bajnoknak és kupagyőztesnek mondhatom magam, bár Disztl Péter cseréjeként nem játszottam NB I-es mérkőzést. Aztán az akkori szabályok szerint a Videoton élt az elővásárlási jogával – így kerültem vissza Fehérvárra.

Ott is mutatkoztál be az első osztályban, s ott lettél ismert és elismert labdarúgó.

– Emlékszem, az első évemben nem indult jól a szezonunk, így aztán hat mérkőzést követően a kapusposzton is váltott Burcsa Győző, aki igyekezett teret adni a fiataloknak, így kaphattam én is lehetőséget: 1990-ben a Bp. Volán ellen mutatkoztam be, és szerencsére megragadtam kapuban. Aztán százvalahány NB I-es meccs után a gyengébb eredmények miatt én is kikerültem a csapatból – előbb Siófokon, majd Pécsett játszottam kölcsönben, mielőtt ismét visszakerültem a Vidihez.

Aztán jöttek a finnországi légiósévek – mit hoztál haza a képzeletbeli tarisznyádban az ezer tó országából?

– Egy teljesen új lelkületű embert; az egész életfelfogásom megváltozott odakint. Nyilván a finn emberek számára is fontos a karrier, az ottani futballisták is győzni akarnak, de arrafelé a rossz eredmények után sem volt letargia, nem voltak krízishelyzetek, nem volt üvöltözés egymással… Amikor három meccset vesztettünk zsinórban, láthatóan nagyon magam alatt voltam, odajött az klubelnök, és azt mondta: ne idegeskedjek, holnap is nap lesz. Akkor megtanultam, hogy fölöslegesen semmi miatt ne aggódjak, és ez azóta is nagy hatással van az életemre.

 Hazatérésed után a versenyszférában, egy multinacionális cégnél helyezkedtél el – mi vezetett vissza a futballhoz?

– Már Finnországban elkezdtem az edzőképzést, volt úgy, hogy a klubomban kapus és kapusedző voltam, sőt, a teljes utánpótlással is én foglalkoztam. Aztán amikor hazajöttem, a gárdonyi focisuliban kezdtem újra kapusedzősködni, majd amikor a Puskás Akadémia megalakult, engem is hívtak Felcsútra. Ha a két gárdonyi évet is beleszámítjuk, 2007 óta pallérozom az utánpótlásban a kapusokat, Vincze Pilu vezetőedzői megbízása alatt a felnőttcsapatnál is dolgoztam hat-hét meccs erejéig, s mindemellett a polgári foglalkozásomat is űzöm mind a mai napig.

Mivel a kezdetektől nálunk vagy: ha meg kellene fogalmaznod, mit jelent számodra a Puskás Akadémia, mit mondanál?

– Legelőször is egy nagyon komoly lehetőséget, azáltal, hogy egy ilyen képzési rendszerben dolgozhatom – örülök, hogy évek óta taníthatom a fiúkat és a lányokat is a kapusszakma fortélyaira, valamint a futball szeretetére.

Milyennek látod a jelenlegi helyzetet kapusfronton?

– Nagyon bizakodó vagyok, ezt a kollégák nevében is mondhatom. Van egy jól felépített rendszerünk és képzési tervünk, és ehhez a megfelelő alanyok is megvannak. Igyekszünk olyan következetes szakmai elvek mentén kiválasztani a fiúkat-lányokat, hogy a képzési folyamatba megfelelően be tudjanak illeszkedni, és meg tudjanak felelni az elvárásoknak. Persze a nagy számok törvénye alapján tudjuk, hogy nem lehet mindenkiből NB I-es kapus, de azt mindenképpen el akarjuk érni, hogy tanítványaink olyan képzést kapjanak, hogy eséllyel kopogtathassanak a proficsapatok ajtaján.

Kik azok, akik véleményed szerint a legnagyobb, legdíszesebb tölgyfaajtókon is sikerrel zörgethetnek?

– Kezdjük a lányokkal: a női NB I-es csapatunknak Emilia Dannback és Pongrácz Ági személyében van két olyan kapusa, akik akár nemzetközi szintre is eljuthatnak – jelenleg az a feladatuk, hogy a magyar első osztály elvárásainak meg tudjanak felelni. Ági nemzeti meze már kinn is lóg a dicsőségfalon, Emilia potenciális válogatott kerettag Finnországban – ha mindketten ezt a tendenciát követik, akkor nagyon szép jövő előtt állnak. A fiúknál kicsit összetettebb a kép, hiszen minden évben van egy kifutó korosztály, a felnőttegyüttesekben felszabaduló helyek száma viszont erősen limitált. Pécsi Ármin óriási tehetség, igazi gyöngyszem, aki már ott van, ahol lennie kell, azaz az első csapat keretében, de Auerbach Martin is védett már az NB I-ben, és komoly potenciál van például Gazdag Mersében vagy Lehoczki Bendegúzban is.

Ez a remek „felhozatal” nyilván az akadémiai kapusedzői csapat jó munkáját is dicséri…

– Óriási öröm együtt dolgozni Molnár Petivel és Deli Zolival, remek szakemberek és kifogástalan a munkamoráljuk. Külön kiemelném, hogy a csapatmunka esetünkben már a kiválasztásnál elkezdődik, ugyanis csak akkor kerülhet hozzánk egy fiatal kapus, ha mindhárman rábólintunk. Ezenfelül a jókedv, a derű is jellemző a mi kis társaságunkra, amelyhez odasorolnám az első csapat kapusedzőjét, Balajcza Szabit is, akivel szintén kiváló a kapcsolatunk – nagyszerű ebben a közegben dolgozni, ehhez a csapathoz tartozni. Az utánpótlásképzés egyébként is a szívem csücske, és hiszek abban, hogy az a munka, amely ezen területen folyik az országban, a következő generációknál egyre inkább kamatozni fog.