Vajda Roland Székelyudvarhelyen született, és igen korán felébredt benne a labdarúgás iránti vágy. Ötéves volt, amikor megkérte szüleit, hadd járjon edzésekre. Családjában korábban senki nem focizott, de szülei nem állták útját a kis Roli álmainak, levitték a Sportiskolába, ahol Szabó Attila vette a szárnya alá, ő tanította meg neki az alapokat. Öt év múlva az SzFC-hez került, ahol már egy magasabb szinten folytatódott a képzése, de a tanulmányait egy pillanatra sem hanyagolta el. - Nagyon sokat fejlődtem az SzFC-nél, napról-napra éreztem, hogy egyre jobb vagyok, de mindent meg is tettem érte – emlékszik vissza Roland ezekre az évekre.  

Ritkaságszámba megy, hogy valaki ilyen magas szinten tudjon teljesíteni a tanulásban és a profi futballban párhuzamosan. Vajda Rolandnak ez nem jelentett nehézséget, sokkal inkább motivációt: „Amikor kisiskolás voltam, nem volt ezzel semmi probléma, mert volt délutáni napközi, ahol mindent megtanultam. Úgy mehettem edzésre, hogy már kész volt minden lecke. Miután felkerültem a felső tagozatba, voltak nehezebb időszakok, amikor többet kellett tanulni. Amint hazaértem az iskolából, egyből leültem tanulni, utána rögtön edzés, majd este megint nekiültem a leckének és bepótoltam azt, amire nem volt időm. Az utolsó két évben már rengeteg volt a tanulmányi követelmény, gyakran előfordult, hogy kora reggel fölkeltem és tanulással indítottam a napot, majd délután és este is tanultam. Nagyon jó volt az osztályközösségünk, mindenki azért versenyzett, hogy ki kap jobb jegyet, egy egészséges versenyszellem alakult ki, így aztán nem volt semmi „stréberezés”, zrika, vagy hasonló közöttünk."

Legkedvesebb tanáraim között említhetem Prázsmári Piroskát, aki alsóban tanított, tőle rengeteget kaptam, igazából ő szerettette meg velem a tanulást. Stefán András testnevelés tanár urat is nagyon tisztelem, ő végig tanított engem az első nyolc osztályban. Fábián Editre, felsős osztályfőnökömre is nagyon jó szívvel emlékszem vissza, ez a három ember mindenképpen a példakép kategória nálam.”

Roland a nyolcadik osztály elvégzése után Csíkszeredába költözött, ahol egy évet töltött el, majd jött a nagy váltás, és megérkezett a Puskás Akadémiára. „Itt, a Puskáson is próbálom tartani ezt az egyensúlyt, amit a tanulás és a futball jelent. Rengeteg kitartás és munka kell ehhez, ebben az évben ráadásul jön az érettségi, de nem adom alább! Édesapám mindig azt mondta: édes fiam te azért vagy ott, hogy focizzál és tanulj. A pályán, az iskolában és az életben is sok a kihívás, de én kifejezetten szeretem a kihívásokat, szeretem terhelni magam, mindig az hajt előre, hogy én legyek a legjobb. A kudarcokat nehezen viselem, de ilyenkor Istentől kapok segítséget. Ő az életem elválaszthatatlan része, mindig itt van velem, sokat imádkozom Hozzá és rengeteg erőt kapok Tőle.”

"Nagyon örültem az Év Tanulója díjnak, amit már másodjára tudtam megnyerni, hatalmas boldogság ez nekem. Különös érzés erdélyiként a Puskás-családhoz tartozni, valamit itt elérni. Az itteni körülmények nem mindenkinek adatnak meg, úgyhogy nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy erre méltatott. Ami a tanulást illeti, a matematika megy a legjobban, szeretnék bejutni a BME-re, a Villamosmérnöki Karra. Az elsődleges célom természetesen az, hogy futballista legyek, minél magasabbra jussak, de tudjuk, hogy milyen az élsport, bármi történhet veled. Jó, ha az ember több dologhoz is ért. Amíg csak bírom, együtt csinálom a kettőt, de elsősorban a futballban szeretnék kiteljesedni. Nyilván lesz egy pont, amikor a labdarúgás viszi el minden időmet, de amikor kiöregszem, ismét szeretnék visszatérni a kitanult szakmámhoz. A legnagyobb céljaim között szerepel, hogy magyar válogatott legyek, ehhez még két és fél évet kell Magyarországon futballoznom. A legnagyobb álmom pedig, hogy valamikor a Real Madrid játékosa legyek. Én úgy vagyok vele, hogy nagyot kell álmodni, és tudom, hogy Istennel együtt bármire képes lehetek. Nagyon reménykedem abban, hogy egyszer majd eljutunk oda, hogy az lesz az igazán nagy álom, ha valaki egy nagy magyar csapatban szerepelhet profi labdarúgóként. Milyen szép is lenne, ha ehhez én is hozzátehetnék valamit!”