Gyakran elhangzik, hogy a Puskás Akadémia nem csak egy intézmény. Aki egy ideig itt pallérozódik, tulajdonképpen egy nagy család tagja lesz, akiről az akadémiai közösség nem feledkezik meg többé. Ennek az összetartozásnak eklatáns példája az Öregdiák "jelenség", ami egy szoros összekötő kapocs az egykori növendékek és az Alma Mater között. Honlapunkon új sorozat indul, amelyben kéthetente bemutatunk egy Puskás-öregdiákot. Az első megszólaló akadémiánk utánpótlás-menedzsere, Csordás Szabolcs.

Beszéljünk a kezdetekről, hogyan lettél labdarúgó, mennyire volt ez „belekódolva” a családodba?

Hárman vagyunk fiútestvérek, én vagyok a legidősebb. Mindhárman hamar belecsöppentünk a futballba, ami alapjában meghatározta a gyermekkorunkat. A kisebbik öcsém végül a vízilabda mellett tette le a voksát, de Simon és én megmaradtunk ennél a sportnál és ma is ebben dolgozunk. Ami a kezdeteket illeti, engem már négyévesen elvittek a szüleim a Fradi kiválasztónapjára. Azért oda, mert a családunkban van egy fradista vonal, az öcsémnek például Simon Tibor volt a keresztapja. Családi gének? Szüleim nem voltak élsportolók, de apai nagyapám NB I-es futballista volt, így hát volt előzménye annak, hogy errefelé indultunk el.

Hogyan kerültél először az Akadémiára?

17 évesen még a Fradiban játszottam, öcsém pedig ugyanott, az U14-es csapatban. A testvérem eljött egy nagy kiválasztóra, és utána úgymond itt maradt, a következő évben Vincze Pilu bácsi lett az edzője. Aztán én is eljöttem ide egy szülői megbeszélés keretében, hiszen már ismertek korábbról. Tisztán emlékszem, amikor jöttünk az akadémia-látogatásra, beszélgettünk ifjabb Tajti Józseffel, Kiss Zoli bával, a kollégium igazgatójával, itt volt Mezey Gyuri bácsi is, ezek meghatározó találkozások voltak. Abban a szezonban még egyszer tiszteletem tettem itt, mégpedig 2009 tavaszán, amikor még a Fradi játékosaként megnyertük Puskás–Suzuki-kupát. Érdekes élethelyzet volt, hiszen a torna alatt már tudtam, hogy a Puskásban folytatom. Ami a játékos-pályafutásomat illeti, a mai fejemmel - ha az alapképességeket vizsgálom - talán ki sem választanám saját magamat. Sosem voltam az, aki a képességei alapján toronymagasan kiemelkedik a többiek közül, engem mindig a szorgalom vitt előre, ennek köszönhetően sikerült magam beverekednem a kezdőbe. Az itteni kezdetek nagy változást hoztak az életemben. Először lettem kollégista, messzire kerültem a családtól, de aztán szerencsére hamar sikerült beilleszkednem. Bár előtte tizenegynéhány évig voltam másik csapatnál, mégsem alakultak ki olyan mély barátságok, mint itt. Ezeknek nagy része a mai napig tart.

Az iskola akkor úgy működött, hogy a tanulók egy része – velem együtt – a gödöllői Premontrei gimnáziumba járt. Rendkívül aktív időszak volt, együtt tanultunk, együtt edzettünk, a koleszban is együtt voltunk, ez természetesen összekovácsolt bennünket. Voltunk Ausztriában egy nemzetközi, zárt tornán, ahol a régióból több csapattal is megmérkőztünk, aztán ott vannak a horvátországi edzőtáborok, ezek UP-játékosként is meghatározó élmények voltak. A kollégiumi estékre is nagyon jó szívvel emlékszem vissza, élénken él bennem, amikor Gera Zoltán még aktív labdarúgóként ellátogatott hozzánk. Persze egyedül is feltaláltam magam, gyakran előfordult, hogy esténként lementem a pályára gyakorolni.

Mit adott Neked a Puskás Akadémia?

Valójában itt sajátítottam el azt, hogy miként álljam meg a helyemet akkor, amikor magamra vagyok utalva, távol a családtól. Itt a Puskásnál mindig úgy éreztem, hogy emberként is fontos vagyok, nem csak egy játékos, és minden nap emberként, lelki szempontból is folyamatosan formált engem az itteni közeg. Rengeteg segítséget kaptam, még a sporton kívül álló dolgok esetében is, ha szükségem volt valamire, mindig volt kihez fordulnom. A felelősségvállalás szerintem egy nagyon fontos eleme az emberi karakternek, a tanulásban és a pályán is megtanítottak minket arra, hogy nincs láblógatás. A sporttevékenységgel és a tanulmányainkkal is folyamatosan, tempósan haladnunk kellett.

Bejártad a magad futballista-útját, és a korán jött kezdetet végül egy korai befejezés követte. Hogyan emlékszel vissza az átmenet időszakára, amikor a pályáról a szakmai vizekre eveztél át?

Természetesen nem egyik napról a másikra fordítottam hátat a játéknak. Ez abból is látszik, hogy – mint egykori TF-hallgató - a mai napig pályára lépünk az itteni munkatársakkal a TFSE- csapatában. De hogy a kérdésre válaszoljak, a Jóisten és a józan ész is segített abban, hogy annakidején egy fontos döntést meghozzak. 25 éves voltam és a Sopron másodosztályú csapatában éppen lejárt a szerződésem. Az motoszkált bennem, hogy bár jónéhány évet eljátszhatok még ezen a szinten, de nem feltétlenül a pályán kell nekem kiteljesednem, a tudásomat talán jobban tudnám kamatoztatni más területen, persze a sportágon belül. Nehéz döntés volt. Nem hagytam abba teljesen a focit, de a tervezés a következő szakaszba lépett. Visszaköltöztem Budapestre, tovább játszottam egy NB III-as csapatban, de közben elkezdtem edzősködni, tanfolyamokat végeztem, igyekeztem képzeni magam, azzal a távlati céllal, hogy egyszer a magyar labdarúgás számára valami hasznosat tudjak majd nyújtani. Elvégeztem néhány játékos-megfigyelői képzést és beadtam a jelentkezést több egyesülethez. Végül 2018 nyarán a Vasas első csapatánál helyezkedtem el megfigyelői-elemzői munkakörben. Kis Károly és Szanyó Károly volt akkoriban a két edző, akik szorosan bevontak a szakmai munkába, a stratégiai tervezésbe, amiből rengeteget tanultam. Fél éve voltam a Vasasnál, amikor eljöttem a Puskás Akadémiára egy szakmai konferenciára. Néhány nap múlva az akkori vezetőség meghívott egy beszélgetésre, ahol elmondták, hogy figyelemmel követik a Vasasnál végzett munkámat, majd megkérdezték, hogy egykori Puskás-akadémista lévén volna-e kedvem visszatérni az intézménybe, amire természetesen igent mondtam. Megtisztelve éreztem magam. Amikor az ember bekerül ebbe az intézménybe – akár játékosként, akár valamelyik szakmai részlegben dolgozva – mindig megérinti az, hogy egyszerre képviselheti az akadémiát, a klubot és közben segítheti a magyar utánpótlásképzést.

Hogyan emlékszel vissza a szakmai munkád első időszakára?

Annak idején, amikor elkezdtem az elemzői munkát, még sokkal kezdetlegesebb volt minden. Az ellenfél megfigyelése sem úgy működött, mint ma, amikor már mindenkinek megvan a saját része, amit részletesen analizál. Ma már rendkívül speciális, részletekbe menő munka folyik. Nagyon izgalmasnak tartom azt a feladatot, amivel itt a Puskáson megbíztak: a toborzás, az ígéretes labdarúgó-palánták kiválasztása, a kerettervezés az új játékosokkal, vagy a szülőkkel való kapcsolattartás mind fontos részei a munkámnak, amit örömmel és nagy motivációval végzek. A központi terület a kiválasztás, ebben hatalmas távlatok nyílnak meg előttünk. Arra gondolok, hogy a határon túli akadémiai rendszer révén óriási merítési potenciállal rendelkezünk, a tehetséges gyerekek felkutatása ma már kiterjed az egész Kárpát-medencére és ebben nem aknáztunk még ki minden lehetőséget. Azért is hálás vagyok, hogy a kapcsolatrendszerünknek köszönhetően alkalmam nyílik megfordulni külföldi, elsősorban játékosmegfigyelést érintő szakmai konferenciákon, illetve a közép- és nyugat-európai egyesületek labdarúgó akadémiáin. Jártam egyebek mellett a Sporting, a Benfica, az FC Kobenhavn, a Slavia Praha és a Real Madrid edzőközpontjaiban is, ezek óriási élményt jelentettek számomra. Visszaemlékezve az ott látottakra, mindig arra gondolok, hogy nem szabad a pillanatnyi sikereket látva a megelégedettség jóleső érzésével hátradőlni, hiszen mindig van hová fejlődni. A pozitív eredmények elsősorban arra valóak, hogy még nagyobb motivációt adjanak, még minőségibb munkára sarkallják az embert.

Milyen cél lebeg most a szemed előtt?

A rövidtávú célom, hogy a mostani munkámat szeretném a lehető legmagasabb szinten elvégezni. A távlati tervem pedig az, hogy a magyar labdarúgás fejlődésében szeretnék valamilyen módon nyomot hagyni.