Stranigg Ferenc a kétezres évek második felében elsők között csatlakozott a formálódó Puskás Akadémia közösségéhez. Az 1991-es születésű sportember ma már a Mosonmagyaróvári Kézilabda Club másodedzőjeként tevékenykedik, de természetesen élénken élnek benne az egykori, akadémián töltött időkből származó emlékek.

Mi volt előbb, a kézilabda, vagy a foci?

Nagypapám, Glatz János volt a fociedzőm, nála kezdtem el ismerkedi a labdarúgással, más sportág nem is érdekelt. Ő tanított meg az alapokra, és igazából ő nevelt ki engem, hamarosan a Csörsz utcában, a TFSE utánpótlás-csapatában kezdtem el játszani. Komoly szintlépés volt, amikor később Újpestre igazoltam és az országos UP-bajnokságban próbálhattam ki magam. Onnan vezetett az utam a Puskás Akadémiára, így a 2007/2008-as szezont már ott kezdtem, addigi csapattársammal, Domonyi Rolanddal egyetemben.

Milyen érzés volt bekerülni a Puskásra?

A Puskás akkor bontogatta a szárnyait, igazából az első diákok között kerültünk az intézménybe, Szíjjártó István keze alá. Bár akkoriban még nem olyan viszonyok uralkodtak itt, mint manapság, világosan érzékelhető, látható volt a perspektíva, hogy mi is készül itt, izgalmas volt ebbe az egészbe gyerekfejjel belecsöppenni. A körülmények mindenesetre már akkor is adottak voltak, a tanulás és a sport egészséges egyensúlya volt a cél, amihez mindent megkaptunk.

Mire emlékszel vissza legszívesebben azokból az évekből?

Rengeteg szép és sok vicces emlék is eszembe jut. Az biztos, hogy nagyon gyorsan pörögtek a hétköznapok, suli, edzés, szabadidő, nagy sportközösség, ahol mindig történik valami érdekes. 2008-ban volt az első Puskás-Suzuki Kupa, büszke vagyok arra, hogy akkoriban én is a csapat tagja lehettem. Nagyon bíztunk a tornagyőzelemben, de persze az is mindenkinek ott lebegett a szeme előtt, hogy a Real Madrid utánpótláscsapata ellen játszhatunk. Az elődöntőben szerencsére nyerni tudtunk, és a Real is megverte a Panathinaikoszt, igy összejött a dolog, és a döntőt a Real Madrid ellen játszhattuk. Igaz, őket már nem tudtuk megverni, de akkor es azóta is ez egy felejthetetlen élmény számomra, már csak azért is, mert akkoriban a Real volt az egyik kedvenc külföldi csapatom!

Akadémistaként mennyire feszegettétek a határokat?

Nem voltunk mindig a legfegyelmezettebbek, az biztos. Előfordult, hogy kimentünk quadozni a határba. Természetesen borultunk, ebből aztán különféle sérüléseink származtak, amelyeket gondosan titkolnunk kellett az edzők előtt. Kisebb-nagyobb karcolások voltak ugyan rajtunk, de a tréningeken, „pókerarcot” felvéve igyekeztünk a sebeket eltüntetni.

Ezzel az összes „bűnt” meggyóntad?

Nem. Egy időben egy panzióban voltunk elszállásolva Alcsútdobozon. Előfordult, hogy este, vacsora után belopództunk a konyhára és csentünk még néhány falatot, amit aztán a szobánkban eszegettünk titokban. Ez ugye dupla kihágás volt, mert a szobákban eleve tiltott volt az étkezés, de hát gyerekek voltunk, ez az esti „kommandózás” úgymond hozzátartozott a mindennapokhoz.

Két és fél évet töltöttél nálunk, utána a Vasasba igazoltál, ezt követően váltottál sportágat?

Így igaz, 2009-ben Angyalföldön folytattam, ahol a Puskás Akadémia jelenlegi tulajdonosi tanácsadója, Komjáti András lett az edzőm. Játszottam az U19-es elsőosztályú bajnokságban és a Vasas NB III-as csapatában egyaránt. Ezzel párhuzamosan beiratkoztam a TF-re, testnevelő tanár-edzői szakra. Hangsúlyoznám, hogy labdarúgóedzőnek kezdtem el tanulni, aztán amikor a második évben jött a kézilabda-tantárgy – amit már persze édesapám és testvéreim miatt is – izgalommal vártam, megcsapott a szele annak, hogy ebben teljesedhetnék ki a későbbiekben. Valójában akkor fogtam először életemben kézilabdát a kezembe. Már az első órán éreztem magamon, hogy a többiekhez képest nem vagyok éppen ügyetlen, így aztán elindultam ezen az úton. Emlékszem, hazamentem és elmeséltem édesapámnak, (id. Stranigg Ferenc, a szerk.) aki kézilabdaedző, hogy tetszik a dolog és szeretnék benne fejlődni, ő pedig azonnal a szárnyai alá vett. Minden nap kint gyakoroltunk a kertben, amikor pedig éppen nem volt futballedzésem, Szentendrén, apa egykori játékosánál, Forgács Gyulánál igyekeztem elmélyíteni a tudásomat, ő volt az ottani U20-as csapat edzője azokban az években. Fél évig tartott ez a kétirányú munka, aztán egyszercsak meghívtak a Budakalász NB II-es kézilabda csapatába. Akkoriban már egyre közelebb állónak éreztem magamhoz ezt a sportágat és rövid hezitálás után úgy döntöttem, váltok. Budakalász, Gödöllő, Pler, ezek voltak az első állomások, majd Dániába igazoltam, ahol másfél évet töltöttem el. Hazatérve Százhalombattára kerültem, ahol az NB I/B-ben folytattam a kézilabdát.

Hogyan lettél kézilabdaedző?

Időközben elvégeztem a TF-en a kézilabdaedzői szakot és már Százhalombattán találtak meg egy kéréssel, hogy volna-e kedvem edzősködni, persze az aktív játék mellett. Igent mondtam, párhuzamosan csináltam mindkettőt, majd egy térdsérülés, pontosabban egy elrontott műtét arra kényszerített, hogy a továbbiakban már száz százalékig a partvonal melletti munkára koncentráljak.

Mit adtak Neked a Puskásnál töltött évek?

Elsősorban nagyon jó edzőket. Nemcsak a saját mestereimről beszélek, hiszen átjártunk egymáshoz, elég sok csapatnál tudtam részt venni az edzéseken, így sokféle szakmai hozzáállást, edzői hitvallást ismerhettem meg. Amit ma is hasznosítani tudok az talán az, hogy egy nagyon jól használható, komplex képet kaptam az itt töltött évek során az élsportról. Arról, hogy mennyi áldozatot kell hoznia, mennyi munkát kell elvégeznie egy sportolónak ahhoz, hogy eljusson egy bizonyos szintre. Arra is megtanított a Puskás, hogy mennyire fontos a sportot és a tanulást egymással párhuzamosan, teljes erőbedobással végezni. Hosszútávon szerintem csak akkor lehet képes valaki magas szintű sportteljesítményt fenntartani, ha megvan hozzá a kellő szellemi háttere.

Mennyire élő a kapcsolat a régi társakkal?

Nagyon ritkán találkozunk, de amikor valakivel összefutok, akkor mintha tegnap váltunk volna el, így történt, amikor itt játszott a Puskás Mosonmagyaróváron, kimentem a meccsre és Vaszicsku Gergőékkel nagyon jót beszélgettünk. Vannak váratlan találkozások is, hiszen a véletlen úgy hozta, hogy egy egykori akadémistának, Szabó Bencének jelenleg én vagyok a személyi edzője. Azt mindenesetre sajnálom, hogy eddig nem nagyon tudtam részt venni az Öregdiák-eseményeken. Az EHF Liga ritmusa valahogy mindig úgy jött ki, hogy ütközött a két időpont.

A jövőben lehet ebben változás szerinted?

Ígérem, mindent meg fogok tenni, hogy eljussak a Puskásra, és ismét beszélgessek az egykori társakkal. Ha lehetőségem nyílik rá, biztosan nem fogom kihagyni.