Kétszáz élvonalbeli mérkőzés még a férfiak futballjában is szépnek számít, hát még a nőknél!

– Büszke vagyok, hogy kétszáz NB I-es meccs van a lábamban. Amikor ráeszméltem, hogy elértem ezt a számot, akkor tudatosult bennem, hogy az életemet jelenti a foci. Ezzel a büszkeséggel és boldogsággal léptem pályára a jubileumi mérkőzésemen, mindent megtéve a csapat sikeréért. Nem tudom, mit hoz a jövő, de szeretnék még focizni, s bízom benne, hogy lesz még jó pár első osztálybeli meccsem. Annak idején erősítésként érkeztem a Puskás Akadémia főként fiatalokból álló női csapatához, száznegyven meccs már akkor is mögöttem volt. Örülök, hogy bíznak bennem, s lehetőséget kapok szinte minden mérkőzésen.

Egy futballistának álló lány esetében örök kérdés: nálad mi volt előbb, a baba vagy a labda?

– Bár sokat játszottam a babáimmal, főként fiú barátaim voltak, ám nem a foci, hanem a tánc volt az, ami végigkísérte a gyermekkoromat – a modern tánc műfajában világbajnoki bronzéremig jutottam. Volt azonban egy barátnőm, aki elkezdett kézilabdázni, s elhívott magával a Fradiba. Jól ment, tehetséges voltam, ám időközben apukám elkezdett focizni, s fiúgyermek híján engem vitt magával a tornákra, meccsekre. Aztán magam is beálltam, focizgattam, a szüleim pedig látták, hogy ez megy nekem, s egy délután összeült a családi kupaktanács, mondván: nézzünk ennek a gyereknek egy lánycsapatot! Hogy, hogy nem, a Fradiban másnap épp kiválasztónapot tartottak. Hevesi Tamás volt akkor ott az egész női foci „atyja”, s engem is beválogatott. Úttörők voltunk, ott játszott Csiszár Henrietta, Zeller Dóra, Fenyvesi Evelin… – mi alapítottuk meg a Ferencváros U15-ös csapatát. Talán mondhatom, hogy kitapostuk az utat az utánunk jövőknek.

Ma már a lányok közül is sokan 4-5 éves korukban kezdenek el futballozni, te viszont – ha a számításaim nem csalnak – már nem voltál olyan „fiatal”.

– Tizenhárom évesen csöppentem bele a labdarúgásba, s nagyon örülök neki, hogy végül ezt a sportot választottam, mert rengeteg élményt, tapasztalatot szereztem általa, közösségben lehettem, sőt, a legjobb barátaimat, de még a férjemet is a futballnak köszönhetem. Úgy vélem, a foci mindenre felkészített, az életem egyik legmeghatározóbb része lett. Alighogy elkezdtem játszani, tizenöt évesen bemutatkozhattam a felnőttek között. Emlékszem, mennyire tartottam a nagyoktól, felnéztem rájuk, nem kellett kérniük, hogy az edzés végén szedjem össze a labdákat… Döbbenetes, hogy most már én vagyok az, aki a fiatalabbak útját egyengetem. Csak jót tudok elmondani a pályafutásom egészéről. Persze az én karrieremben is voltak mélységek, hiszen én is átéltem például keresztszalag-szakadást, de úgy gondolom, a nehézségekben is rengeteget tanul az ember.

Tehát már a nevelőegyesületedben, a Ferencvárosban belekóstoltál a felnőttfutball világába, de hogyan kerültél életed másik fontos állomására, az MTK csapatához?

– Sokat szenvedtem a bokám miatt, sérülékeny volt, s úgy gondoltam, jelezni akar az élet, hogy nem jó úton járok, mégsem a foci a nekem való sport. Elhatároztam, hogy abbahagyom. Fél évig nem játszottam, ám a futball olyan, hogy ha egyszer belecsöppensz, nem tudsz belőle kiszállni, így elkezdtem futsalozni, ami sokat fejlesztett a technikámon. Majd az akkor NB I-es Dorog együttesében játszó régi csapattársam kérdezett rá: „Nem hiányzik a nagypálya?” – „De, nagyon!” – hangzott a válaszom. Így történt, hogy újra elkezdtem focizni. A harmadik helyezettek lettünk a Doroggal, a bronzmeccsen az én fejesgólom is kellett a győzelemhez, ám aztán megszűnt a klub, s néhányan Szabados Gyuri bácsival, az edzőnkkel átmentünk az MTK-hoz. Az első két idényben megnyertük a bajnokságot. Nagy öröm számomra, hogy a Bajnokok Ligájában is szerepelhettem, és az A válogatottban is bemutatkozhattam. Az MTK azért meghatározó hely az életemben, mert ott értem meg igazán a felnőttfocira. Jó dolog fiatalon bekerülni az NB I-be, de akkor még eléggé hullámzó a teljesítmény. Az MTK-ban értem el azt a szintet, ahol egy sportolónak lennie kell. Az öt évad során a csapatom a két bajnoki cím mellett három ezüstérmet is szerzett – azt hiszem, mindez magáért beszél.

Mennyire volt nehéz meghoznod a döntést, hogy otthagyd a sokszoros bajnok MTK-t, s ide igazolj a Puskás akkor még igencsak gyerekcipőben járó női csapatához?

– A Puskás legelső NB I-es idényében csatlakoztam a csapathoz. Mindig amondó voltam, hogy az élet visszaadja mindazt, amit teszel – ha beleteszed a munkát, ha szívből csinálod, akkor előbb-utóbb visszakapod. Valami ilyesmi történt akkor is. A válogatottnál találkoztam Halászi Kingával, az akkor még NB II-es Puskás edzőjével (annak idején egyébként futsaloztunk is együtt), nem sokkal később meg is érkezett az akadémia megkeresése. Tetszett mindaz, amit felvázoltak nekem, s miután belepillantottam a Puskás Akadémia életébe, úgy gondoltam, az a jó döntés, ha ide igazolok. Kellett az új impulzus, s azt hiszem, így kellett alakulnia a pályafutásomnak, ezt az utat kellett bejárnom. Szeretek ennek a közösségnek a része lenni. Élvezem, hogy segíthetek a fiataloknak. Évről évre igyekszünk lépkedni felfelé. Szép lenne úgy befejezni a karrieremet, hogy a Puskás színeiben is aranyérmet akasztanak a nyakamba.

Miben áll a csapat sikerének a titka? És mi a te titkod – honnan ez az életöröm, amit az öltözőben, a pályán, mindenütt sugárzol?

– Nagyon különbözőek vagyunk, de a pályán képesek vagyunk együttműködni, tudunk egymásért küzdeni – talán ez a csapat titka. Én magam nagyon szeretek beszélni a pályán, hogy segítsem a társakat. Ha van egy rossz passz, egy elhibázott támadás, egy mellérúgott labda, akkor sem dorgálom meg a többieket, sőt, biztatom őket, hogy nem baj, csináljuk tovább, legközelebb jobb lesz. Próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni. Persze van, hogy néha én is elfáradok, elkedvetlenedem, de tudom, hogyan kell visszatalálni a jó útra. Ebben nagy segítségem a férjem és a családom. Kerek egész, amiben élek. A helyemen vagyok.

És egyébként annak idején a pályán hogyan találtad meg a helyedet?

– Csatárként kezdtem a Fradiban, ám az első U15-ös nagypályás tornát követően – bár megnyertük – leült velem beszélni az edző, Dörnyei Balázs, hogy mivel nem vagyok az a csatár, akinek még a hátáról is bepattan a labda, jobb helyem lenne a védelemben, oda úgyis kell egy biztos ember. Így kerültem hátra. S úgy voltam vele, hogy a lényeg, hogy játsszak, mindegy is, hogy hol. Szeretem a szögleteket, a szabadrúgásokat, szeretek fejelni – talán ez az egyik legnagyobb erősségem az állandó beszéd mellett. Szeretem, hogy a fejesgóljaimmal én is hozzá tudok járulni a csapat sikeréhez.

Bár az elmúlt években nagyot fejlődött, a női labdarúgás – különösen a futballszurkolók szemében – talán még mindig kissé megvetettnek számít a férfiak futballjához képest. Mit gondolsz a női foci létjogosultságáról?

– Kellettek az úttörők, akik elkezdték ezt az egészet. Évről évre jobb a helyzet. Annak idején csak elkezdtük, csináltuk, játszottunk, mert mi, lányok is szerettük ezt a játékot, most viszont már az akadémiákon pallérozódhatnak a fiatalok. Lassan megközelítjük a nemzetközi szintet, épp ezért úgy gondolom, igenis nagy jövője van a női labdarúgásnak – idehaza is. Én magam minden kislánynak azt tanácsolom, hogy ha szeret focizni, akkor vágjon bele. A nemzetközi topcsapatokban szereplő nők az élő példái annak, hogy lehet ezt magas szinten csinálni, hogy van létjogosultság a női focinak. Komoly potenciál van benne – ezt még a saját bőrömön is tapasztalom. Számomra a futball maga az élet. Soha nem szeretném elengedni. Szeretnék tanulni is, hogy a tudásomat később én is megoszthassam másokkal.

(Fotók: a Puskás Akadémia archívuma)