Benned is egy eleve labdarúgásra ítélt embert köszönthetünk?

Vehetjük így is! Szegeden, a „Dózsa-pálya” tőszomszédságában telt a gyermekkorom. Édesapámmal, aki hatalmas futballrajongó, kezdettől fogva kijártunk a Szegedi Dózsa meccseire. Értelmiségi családba születtem, mindig fontos volt a tanulás, de emellett minden a fociról szólt, így valahol meg volt írva, hogy én is ebbe az irányba indulok el. Természetesen nem hiányozhatott a mindennapjainkból a klasszikus grundfoci, a szegedi Búvár-tó mellett volt egy nagy tisztás, amikor csak tehettük, ott rúgtuk a labdát, egyebek mellett a Batik-testvérekkel, de mellettük jónéhány, későbbi profi futballistát termelt ki az a rét! Ami a szervezett kereteket illeti, a Tisza Volán focisuliban kezdtem el ismerkedni az alapokkal, egészen 16 éves koromig voltam ott. Akkoriban az volt az egyetlen igazi utánpótlás-klub. Csak néhány nevet említenék, Szabics Imre, Batik Bence, Vágó Levente és Szélpál Norbert is onnan került ki. Jó kezekben voltunk.

Hogyan kerültél a Puskásra?

Amikor Mezey György átvette a Puskás Akadémia elődjének az irányítását, egykori mesterem, Lóczi István és Mezey doktor összehoztak néhány barátságos meccset a Szeged (értsd: Tisza Volán-Szeviép – a szerk.) és a Puskás Akadémia között. Így történt, hogy 2008-ban áthívtak egy próbajátékra a Puskáshoz és kisvártatva jött a váltás, akadémista lettem, akkori csapattársammal, Fülöp Csabával egyetemben. Mi voltunk az első vidéki különítmény a Puskáson.

Szűk két évet töltöttél nálunk, mire volt ez elegendő?

Sajnos a PSK-n való részvételre nem, ez egy nagy hiányérzet bennem, viszont voltak szép, szakmai jellegű emlékeim. Ilyen volt az, amikor a Megyeri úton zártuk az idényt és 3–0-ra győztünk, azzal lettünk bronzérmesek. Erre mindig szívesen emlékszem vissza.

A legtöbb meghatározó momentum viszont a közösséghez kapcsolódó élményekből fakad. Együtt jártunk a magyar válogatott meccseire, és a DVSC BL-mérkőzései is fantasztikus pillanatok voltak, együtt utaztunk el a Fiorentina és a Liverpool elleni találkozókra.

Az alcsútdobozi arborétum mellett található hotelban laktunk, nyolcan voltunk egy szobában, remek idők voltak! Disztl Peti bácsi, Kiss Zoli bácsi, Mácsodi Feri bácsi voltak a nevelőink, Vincze Pilu bácsi, majd később Szíjjártó István bácsi, Bognár Gyuri bácsi, illetve Varga Pista bácsi voltak az edzőim, és Mezey doktor volt a szakmai igazgató, nekik mind-mind sokat köszönhetek, rengeteg mindenre megtanítottak.

Ha egy vicces pillanatot kellene kiválasztanod azokból az időkből, melyik volna az?

Ami egyből beugrik, amikor Disztl Peti bácsi és Bognár Gyuri bácsi – mindketten bajaiak – ötven-száz méterről kiabálni kezdtek nekem, hogy „Tegyél bele tésztát, tegyél bele tésztát!”. Ez ugye arra az ősi vitára utal a szegediek és a bajaiak között, hogy mi kerülhet az igazi, autentikus, magyaros halászléba. Én szegediként természetesen nem maradtam adós a válasszal, és visszakiabáltam nekik, hogy eszem ágában sincs tésztával „megfertőzni” a jó kis halászlevet. Ez egy vissza-visszatérő zrika volt a részükről. Ha a Bogesz-Disztl kettős együtt volt, nekem mindig lesütött fejjel kellett átsietnem előttük, mert biztos lehettem abban, hogy megint rákezdik.

Viszonylag kevés időt töltöttél nálunk, miért?

A második évben az akkori szakmai vezetéssel volt egy beszélgetésünk, amelyen édesapámmal együtt vettünk részt. Ebből kiderült, hogy az, amit mi korábban elterveztünk és amivel ők tudtak volna engem biztatni, nem teljesen vágott egybe. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezzel kapcsolatban semmilyen rossz érzés nincs bennem, hiszen ma már én is egy utánpótlás akadémiát vezetek az Egyesült Államokban, így tudom, hogy mennyire nehezek ezek a beszélgetések, amikor egy asztal mellett ülve szembesíteni kell valakit a realitásokkal. Utólag visszagondolva, hálás vagyok az akkori vezetők őszinteségéért, mert így időveszteség nélkül elindultam egy olyan úton, amelyen keresztül valóban kiteljesedhettem. Ha röviden kellene megfogalmaznom azt, amit ezzel kapcsolatban gondolok: Amikor a szakmai vezetés és egy fiatal labdarúgó a játékos jövőjéről vitázik, csak a legritkább esetben fordul elő, hogy a játékosnak van igaza. Ettől függetlenül az ominózus beszélgetést követő idényben, már a KTE játékosaként 14 gólig jutottam, és csak utána indultam el a szakmai úton.

Ha már megemlítetted, térjünk is rá: Messzire kerültél fizikai értelemben, de szakmai szempontból nem, hiszen egy utánpótlás akadémiát vezetsz a tengerentúlon. Ez hogyan jött?

A KTE U19-es csapatánál tényleg jól ment a szekér. Amikor a Kecskemét egy profi szerződést ajánlott, hogy az NB III-ban játszhassak, választanom kellett: ezt, vagy egy amerikai sportösztöndíjat fogadok el. Az utóbbi mellett döntöttem. Kétszáz dollárral a zsebemben repülőre szálltam és az USA keleti partján kötöttem ki, ahol a Norfolk Virginia állam-beli Old Dominion University ösztöndíjasa, és az amerikai első osztályú egyetemi bajnokság játékosa lettem. Elvégeztem a „Sportmenedzsment és pszichológia” alapszakot, majd a mester-képesítést is megszereztem „Vezetéselmélet a felsőoktatásban” területen, amit egy doktori disszertáció követett. Mindig is nagyon tetszett az egyetemi élet szervezése, így egy hozzám igazán közel álló szegmensben szerezhettem tudományos fokozatot.

Hogyan lettél egy utánpótlás akadémia igazgatója?

Az egyetemi alapszak elvégzése után egy próbajátékon vehetettem részt az MLS-ben érdekelt FC Salt Lake City-nél, de úgy éreztem, ez a szint már kicsit magas nekem labdarúgóként, ezért folytatni kezdtem tanulmányaimat. 2019-től már a Barca Residency Academy edzője lettem, végül a Richmond United érintésével kötöttem ki 2022 nyarán az El Paso Locomotive FC utánpótlás akadémiájának igazgatói székében.

A tengerentúlon a magyar szakemberek mennyire keresettek? Hollywoodban tudjuk, hogy jó ajánlólevél, ha magyar vagy. A futballban is könnyebb elhelyezkedni, ha magyar vér csörgedezik az ereidben?

Igen, egyértelműen így van. Előttem már dolgozott, illetve most is dolgozik Amerikában jónéhány magyar szakember, akik úgymond „megágyaztak” a később idejövőknek.

Mi volt a legnagyobb szakmai felismerésed azóta, hogy az amerikai utánpótlásban tevékenykedsz?

Nagyon sok mindent említhetnék. Ha egyet kell választani, az a következő lenne. A délebbre fekvő országok, például Mexikó, Kolumbia és a többi nemzet, ahol nagy hagyománya van a labdarúgásnak, elkezdték felismerni azt, hogy az Egyesült Államokba kivándorolt generációk révén mekkora merítési lehetőségük van a fiatal tehetségekből. Ezek az országok szép lassan elkezdték felkeresni és visszacsalogatni azokat, akik szóba jöhetnek erősítésként a saját labdarúgásuk számára. Ebben világos párhuzamot érzek az itthoni, KMAR-intézményrendszer által kitűzött célokkal.

Jut eszembe! Lehet, hogy ezen okokból Téged is haza kellene csábítanunk!

Ez egy nehéz ügy. Minden porcikámban magyarnak érzem magam, nagyon fontos számomra a származásom, a szülőhazám. Van egy hároméves kislányom, Lili és egy tízhónapos kisfiam, Iván Emmánuel. A feleségem amerikai, én pedig otthon igyekszem a magyar nyelvhez is hozzászoktatni a családot, de azért ez nyilván nehéz, hiszen nekik már az angol az anyanyelvük. Én is itt találtam meg a számításaimat, de persze jó lenne, ha olyan ajánlatot kapnék, ami miatt érdemes lenne hazaköltöznünk.

Reméljük, ez is bekövetkezik! Egyébként milyen gyakran látogatsz haza?

Legutóbb két éve voltunk itthon, és akkor is beiktattuk a Puskás Akadémiát. Szeretek ide visszajárni. Sokat adott nekem ez az intézmény.