Mikor „fertőződtél meg” a labdarúgás iránti szenvedéllyel?

Édesapám Újpest-szurkoló volt, ő is focizgatott, de nem profi szinten. Ettől függetlenül a mindennapjaink szerves részét képezte a labdarúgás. A tipikus kilencvenes évek gyerekkorát éltem. Naponta lejártunk a grundra focizni, nem volt telefon, így ez jelentette a fő kikapcsolódást, a barátokkal való találkozási formát. Békéscsabai vagyok, az összes pálya tele volt akkoriban gyerekekkel. Hat éves koromban kezdtem el ismerkedni a labdával, gyakran sötétedésig lent voltunk a fiúkkal, de fociztam az iskolai alsós focicsapatban is. Voltak iskolai versenyek, diákolimpiák, így a tétmérkőzések atmoszférájába is korán belekóstoltam.

Mikor fordult komolyabbra a Sándor László-futball sportkapcsolat?

Ötödik osztályos voltam, amikor a Békéscsabai Előre FC NB I-es csapatának egyik edzője megkeresett engem, pontosabban mondva a szüleimet és meghívott hozzájuk. Nagy előrelépés volt ez, hiszen az egyesületnek volt utánpótlásképzése, a gyerekeket egy speciális sportiskolában gyűjtötték össze, amelyen belül volt egy külön futballosztály. Ötödikben tehát átmentem hozzájuk, és innentől kezdve már minden a fociról szólt. Heti öt testnevelés-óra, mellette heti öt edzés, ez volt a ritmus. Nagy volt a rivalizálás, hiszen a miénk egy színtiszta fiúosztály volt. Valóságos farkastörvények uralkodtak, de ezek az évek is segítettek nekem abban, hogy meg tudjam állni a helyem, hogy ki tudjak állni saját magamért. Ami a dolog „papír-részét” illeti, mi a Békéscsabai Előre FC igazolt játékosai voltunk. Igen színvonalas volt a képzés a többi, akkori csapathoz képest, volt jónéhány csapattáram, aki később az NBI-ig vitte.

Hogyan kerültél a Puskásra?

2009-ben történt a dolog, mielőtt idekerültem, egy teljes napot végig edzettem az U19-es csapattal. Szembetűnő volt számomra, hogy mennyire kitűnőek voltak már akkor is az itteni körülmények, a csabai viszonyokhoz képest hatalmas ugrás volt ez nekem és természetesen óriási motivációt jelentett.

Amikor beiratkoztunk a „koleszba”, feltűnt egy érdekes figura, aki egy sakktábla előtt ült, ő volt Mácsodi Feri. Hamar megkedveltem őt, sokat segített nekem a beilleszkedésben. Azóta is nagyon élő vele a kapcsolat, legalább évente egyszer elmegyek Felcsútra, és mindig jókat beszélgetünk. Emlékszem, azokban az időkben nagyon sokat beszélgettünk komolyabb dolgokról is, tehát engem a Puskásnál nemcsak a futball-képzés fogott meg, hanem a nevelés minősége, hogy az életnek egy másik oldalát is igyekeztek előttünk felvillantani. Szerintem nagyon jó irányba terelgettek bennünket. Ez pedig szerencsére eredményességgel is párosult, hiszen már az első évben bronzérmet nyertünk a bajnokságban. A következő évben is egy remek csapatunk volt, de akkor sajnos nem sikerült érmet szereznünk.

Négy évet töltöttél nálunk, mire volt ez elegendő?

Rengeteg élményre, lelki és fizikai fejlődésre, hosszan sorolhatnám. Az akadémiai éveimről csak jó emlékek jutnak eszembe, rengeteg jó barátot szereztem, nemcsak a játékostársaim, hanem a nevelőim közül is, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Az U19-es csapattal egyszer elutaztunk Madridba, ott játszottunk a Real korosztályos csapatával, és bár 2–0-ra kikaptunk, óriási élmény volt látni azt a komplexumot, ahol Sergio Ramos és társai pallérozódtak. Ottlétünk alatt élőben sikerült megnézni a Real Madrid Olympic Lyon BL-meccset, fantasztikus volt!

Miután a Puskástól profi szerződést kaptam, fiatal kapusként nem volt egyszerű a helyzetem, a kontraktus életbe lépésével egyidőben beiratkoztam az ELTE jogi karára. Nem volt egyszerű a labdarúgást és a jogi tanulmányokat összeegyeztetni, így rövidesen döntés elé kerültem. A 2024/25-ös idény már a Pénzügyőr SE-nél ért engem, mellette a Budapesti Gazdasági Főiskola nemzetközi gazdálkodás szakára is beiratkoztam. Egészen jól tudtam ötvözni a kettőt, a csapattársak is javarészt egyetemisták voltak, egy kiváló társaság, igazi közösség alakult ott ki.  Ekkor ismerkedtem meg azzal a lánnyal is, aki most a feleségem.

Aki ugye egy holland hölgy.

Így van, Erasmussal kerültem ki Hollandiába, gondoltam kipróbálom. Amsterdamban éltünk, de én Utrechtben tanultam, sokat utazgattam emiatt. Csapatot is elkezdtem keresni, mert nem akartam megszakítani a kapcsolatot a futballal. Egy hatalmas szerencse folytán a harmadosztályú AFC Amsterdam-hoz kerültem. Az első csapat második kapusa lettem, és a bajnoki szezon kezdete előtt hívtak, hogy lebetegedett az első számú hálóőr, és be kellene ugranom. Jól sikerült a debütálás, 3–1-re nyertünk, ezután gyakorlatilag végigvédtem a teljes szezont.

Két évet voltam a csapatnál, emlékezetes volt, amikor játszottunk az Ajax, és más, komolyabb csapatok ellen is. Időközben befejeztem a BGF-en az alapképzést, tulajdonképpen ekkor hagytam fel az aktív futballal. Közben elvégeztem az amsterdami egyetemen egy mesterképzést is, majd egy adójogi szakkurzust a rotterdami egyetemen.

És kint ragadtál. Ez azt jelenti, hogy végleg elveszítettünk Téged?

Ezt nehéz most még megmondani. Megházasodtam, jött az első gyerek, aki most már egy hároméves fiúcska. Az ószövetségi Ezra nevet adtuk neki. Ezekben a hetekben született meg a kislányom, Julin. Egy nagy amerikai techcégnél dolgozom, nemzetközi kereskedelem-jogi ügyeket intézek. London és Los Angeles között ingázom, tehát rendkívül mozgalmasak a napjaim. Emiatt egyébként a hazalátogatás is meglehetősen nehézkes. Tavaly sajnos elveszítettem édesapámat, így most már csak édesanyámhoz tudok hazamenni. Ezt persze megteszem, amilyen sűrűn csak alkalom nyílik rá.

Hogyan tekintesz vissza a Puskás Akadémiára?

Mindig mosolyt csal az arcomra, ha az ott töltött évekre gondolok. Olyan értékeket kaptam ott, amelyeket magammal tudtam hozni és fel tudtam használni az életem során. Mondhatok címszavakat? Őszinteség, becsület, kemény munka, kiállni a barátaimért és az elveimért. Ezt mind onnan kaptam, ott nevelték belém. Az egész tanári és edzői karnak hálás vagyok ezekért a lelki ajándékokért.