2016-ot írunk. Az NB I 7. fordulójában rendezett Videoton–DVSC mérkőzés 32. percében a 49-es számú, hazai játékos a saját térfelén lecsap egy labdára, meglódul a balszélen, keresztülverekszi magát egy őt szerelni próbáló védőn, betör a tizenhatosra, ahol a jobb bekk lerántja. Nem terül el, nem vár a sípszóra, azonnal felpattan és egy újabb esés árán a hálóba küldi a játékszert. Ő egykori akadémistánk, Géresi Krisztián, akinek egész pályafutását ez az attitűd, az elpusztíthatatlan akarat jellemzi. A most akadémiánkon edzőként dolgozó, még mindig csak 31 esztendős, egykori kiváló labdarúgóval beszélgettünk.

Te is megkapod az ilyenkor kötelező kérdést: Hogyan lettél labdarúgó?

Édesapám hatására elég korán kapcsolatba kerültem a futballal, már kétévesen a pálya mellett voltam. Ovifoci, sulifoci és így tovább, sporttagozatos iskolába jártam és akkor már eldőlni látszottak a dolgok. Játszottam az összes korosztályos csapatban, iskola után a Videoton edzéseit látogattam.

(forrás: www.backpagefootball.com)

Akkoriban alakult a Puskás Akadémia, a 14-15 éves gyerekeknek pedig lehetőségük volt arra, hogy ha jól teljesítenek, bekerülhetnek az akadémiai csapatokba. Fizikális adottságok és képességek szempontjából én egy későn érő típus voltam, így aztán csak két évvel később sikerült a Puskás Akadémia U17-es csapatába kerülnöm. Két évet játszottam itt, majd visszakerültem a Vidi második csapatához. 22 évesen mutatkoztam be az élvonalban, akkor kaptam profi szerződést és sikerült az együttes alapemberévé válnom. Ebben az időben hívtak be az U21-es válogatotthoz is.

(forrás: www.vidi.hu)

Erre mondják, hogy valaki berobbant a futballba.

Mondhatom, hogy berobbantam, de egy élsportoló számára sosem ez a végső cél, hanem hogy konstans, állandó jellegű, kiegyensúlyozott teljesítménnyel tudjon előrukkolni. Engem ebben sajnos megakadályoztak a sérüléseim. Elsősorban a gerincemmel bajlódtam, genetikai eredetű, vissza-visszatérő fájdalmaim voltak, amire az élsport sajnos rátett még egy lapáttal. Két és fél év telt el egy műtéttel és az azt követő rehabilitációval. A klub messzemenőkig támogatott és amikor felépültem, új szerződést kaptam, ezért a mai napig hálás vagyok. Ugyanakkor a kellő mennyiségű játékidőt végül itt, a Puskás Akadémia első csapatában kaptam meg, ahová egy éves kölcsönszerződéssel kerültem a 2020/2021-es idényben. Sok barátom volt itt, a Puskást egyébként is mindig jellemezte egy nagyon erős kohézió és a „jól működő öltöző”, így kifejezetten örültem a lehetőségnek. Az a tavaszunk remekül sikerült, végül másodikként zártunk a Fradi mögött. Sok bizalmat kaptam a szakmai stábtól, és hozzá is tudtam tenni a magamét a csapat sikeréhez, de jött egy térdsérülés, így fél év után visszatértem a Vidihez.

Ez vetett véget az aktív labdarúgó-karriernek?

Nem azonnal, két idényt még lejátszottam, de idén nyáron már egyéni edzőként kaptam lehetőséget itt a Puskáson. Nagyon hálás vagyok Horváth Péternek, aki annak idején még az edzőm volt itt a korosztályos csapatban, illetve Sándor Györgynek, akivel régebben együtt játszottunk Fehérvárott, hogy ismét csatlakozhattam ehhez a közösséghez. Van egy kis hiányérzetem, hogy ilyen fiatalon abba kellett hagynom az aktív futballt, de lehet, hogy ha tovább erőltetem, még rosszabbul járok.

Ezek a hullámvölgyek inkább kivettek belőled, vagy épp ellenkezőleg, megerősítettek?

Inkább az utóbbi. Olyan ember vagyok, aki mint egy kos, csak megy előre, és mindig a megoldást keresi. Ebből a helyzetből is a lehető legjobbat sikerült kihozni, hiszen azon a területen kamatoztathatom a tudásomat, ahol igazán otthon érzem magam, azzal foglalkozhatok, amihez igazán értek. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, ugyanakkor ahhoz még hozzá kell magamat szoktatnom, hogy most már inkább a pálya széléről figyelem az eseményeket. Az egy dolog, hogy egy adott játékhelyzetben világosan tudom, mi a teendő, de ezt most már át is kell adnom a srácoknak, ami a futball egy teljesen másik aspektusát tárja fel előttem. Sokat kell még tanulnom, de folyamatosan építem magam, hogy megfeleljek ennek a kihívásnak.

Mi az, amit az elmúlt évek alatt megtanultál és át tudsz adni a kezed alá kerülő tanítványoknak?

A szüleimtől azt tanultam, hogy soha nem szabad feladni. Ha ebben nősz fel, ez a hozzáállás a részeddé válik. Ebből a mai napig profitálni tudok, ez lendített át engem is a nehézségeken és ezt szeretném átadni a hozzám kerülő gyerekeknek. Abból a közegből jövök, ahol a jelenleg legmagasabban jegyzett labdarúgó, Szoboszlai Dominik is nevelkedett. Sokat edzettem abban a környezetben és jártam az édesapja tréningjein is. Láttam, hogy az a fajta mentális erő, a küzdeni tudás, a „soha ne add fel” filozófiája mennyire fontos, sőt, egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a csúcsra érjen. Rengeteg tehetséges gyerek van ma is a futballpályákon, de – lehet, hogy közhelynek hangzik – általában nem a legtehetségesebb, hanem a legszorgalmasabb, leginkább igyekvő srácok jutnak a legmagasabbra. Abból lesz valaki, aki ha ötször hibázik, hatodjára is megpróbálja. Ez a kulcsa mindennek.

A mai világ szerinted mennyire megfelelő környezet a tehetség kibontakoztatására, mennyire nevel alázatra és küzdeni tudásra?

Úgy gondolom, hogy a mai világ valahol ad és valahol elvesz. Sokkal több a lehetőség, itt van például a digitális világ, ami rengeteg könnyebbséget, hozzáférhetőséget nyújt gyakorlatilag bármihez. Igen ám, de a szociális platformokat okosan kell használni, olyan módon, hogy lehetőleg minél többet profitálj belőle. Annak idején én is ész nélkül pörgettem a telefonomat esténként. Aztán rájöttem, hogy ez kidobott idő és hozzászoktattam magam ahhoz, hogy csak olyan dolgokra keressek rá, amiből hasznos, a jövőm építése szempontjából fontos információkat szerezhetek. Beszélhetünk arról is, hogy itt az akadémián mennyi minden adott a gyerekeknek ahhoz, hogy a legjobbakká váljanak. A rengeteg pálya, segédeszköz, szakember viszont önmagában még kevés, a játékosnak is partnernek kell lennie ebben. Minél többet kell használnia ezt a csodálatos infrastruktúrát, hogy a képességeit tökélyre fejlessze. Itt jön a mi feladatunk, hogy teremtsük meg a labdarúgóink számára azt a környezetet, amiben ők maximálisan érvényesülni tudnak. A belső motiváció viszont elengedhetetlen a sikerhez. Ha például vasárnap nem játszottál, ne sértődj meg és ne vonulj be a szobádba, hanem használd ki a lehetőséget, menj ki a pályára és gyakorolj, vagy menj le kondizni! A csalódások után nem bánkódni kell, hanem menni előre, csak ebből születhetnek a nagy dolgok!

Példaképek?

Emberileg az első helyre a szüleimet tenném. Ahogyan felneveltek bennünket a testvéremmel, az szerintem példaértékű. Ha a labdarúgást nézzük, a külföldiek közül Ronaldinho játéka áll hozzám a legközelebb, a magyarok közül pedig Gera Zoltáné.

Milyen csapatokkal és milyen munkakörben dolgozol jelenleg?

Egy négyfős, egyéni képzésért felelős csoport tagja vagyok Kanta Szabolccsal, Sallai Tiborral és Fóris Róberttel együtt. Rotációs rendszerben dolgozunk, mindenki ott segít, ahol éppen szükség van rá, vagy ahol éppen tud. Én most leginkább az U17-es és az U14-es korosztállyal vagyok együtt, de idővel szeretném majd megismerni mindegyik csapatot. Kedden és csütörtökön egyéni edzéseket végzünk, ez fix program, ilyenkor az U17-es támadókkal dolgozom együtt, de besegítek az U14-es és az U13-as csapat egyéni fejlesztésébe is. A mi pozíciónk egyfajta támogatói, mentori szerep is egyben. Mindig rendelkezésre kell állnunk, ha valamelyik játékos ki szeretne menni gyakorolni, vagy éppen tanácsot kérne valamilyen témában.

Mi az, amit szakmai szempontból magadnak kívánsz, vagy már esetleg elterveztél?

Mindig voltak álmaim és céljaim, de leginkább ösztönből éltem az életemet. Mindig arra törekedtem, hogy az adott napba tegyem bele a lehető legtöbbet. Nincsenek olyan ambícióim, hogy mindenképpen pro-licences edző szeretnék lenni, vagy NB I-es csapatot vezessek. Van most egy feladatom, elindultam egy úton, amelyet alázattal és odaadással szeretnék végigjárni. Az is nagy kérdés, hogy én magam mire vagyok képes. Ha a munkámat jól és szorgalmasan tudom végezni, ha minden nap képes leszek legyőzni önmagamat, akkor úgy érzem, sikeres tudok majd lenni ezen a pályán.